„Életünkben meg kell valósítanunk az ellentétek egymást kergető, de egymásban továbbható változatosságát – hogy kedvünk legyen élni” – szerepel Jelenits István piarista szerzetes pap Tótfalusy István írói álnéven közzétett, Üdülés, vakáció, szabadság című írásában, amely a Vigilia 1972. augusztusi számában jelent meg.

Az életünknek ritmusa van, s ebbe a ritmusba beletartozik a munka és a pihenés, a hétköznap és az ünnep, a „dolog-idő” meg a „szabadság” játéka. Varietas delectat – mondták a régiek: az életkedv az élet változatosságából fakad.

A komoly ember – és a nagyon nehéz sorsú ember – ezt a változatosságot hajlandó kidobni az életéből. Nincs ideje a pihenésre, szüksége sincs rá; dolgozik, míg fejbe nem kólintja az álom, a hétvégeken újabb munka várja, s igába fogva tölti szabadságidejét is. Mintha félne, hogy összeroskad, ha csak egy percre is kilép a kötelesség, a „muszáj” fegyelméből.

Ha az életritmust hullámvonallal ábrázoljuk, a kötelesség rabja az, aki megpróbálja élete hullámvonalát egyenessé lapítani. Komolyan kísért azonban az ellenkező véglet is. Valami furcsa tudathasadás szétdobált pontok, egyenesdarabok egymást tagadó sorozatává tépheti napjainkat. Hányan tekintik a munkájukat robotnak, amellyel megszerzik a pénzt és a jogot a szabadság gátlástalan élvezetére. Ezek az emberek aztán úgy indulnak az ünnep vagy a nyaralás elé, mint a matróz a régvárt kikötő reklámfényes éjszakájába egy hosszú és embertelen hajóúton. Úgy érzik, van mit feledniük, s viszont most minden kijár nekik, mert előre megfizettek mindenért.

Ezeknek a várakozásoknak legmeghökkentőbb büntetése a csalódás. Aki mindent egy utazásra, egyetlen sokszor megálmodott vakációs programra tett föl, az szükségszerűen elégedetlen lesz, mert nem kaphatja meg azt, amit megálmodott. A Balaton mellett sértődötten néz majd ki az esőbe, a vendéglőben meggyűlik a baja a pincérrel, a szállodában alkalmatlannak találja a berendezést, külföldön megállapítja, hogy lenézik: mindig és mindenütt azt, hogy összeesküdtek ellene és rútul elbántak vele. S ha nincs miért fölháborodnia, az ilyen ember akkor is üresnek érzi a drágán megvásárolt napokat.

Ez a kétféle ember: az egyik, aki munkájába temetkezik, s a másik, aki a szabadság szökéseiben keresi örömét, valójában ugyanott hibázott. Magára maradt az életével, a végezni- s élveznivalóival.

„Csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila. A dologba játékot, a szabadságba fegyelmet kell csillantanunk. Életünkben meg kell valósítanunk az ellentétek egymást kergető, de egymásban továbbható változatosságát – hogy kedvünk legyen élni. Animum debes mutare, non caelum: a levegőváltozás önmagában nem sokat ér, lelkünknek kell megújulnia. Az pedig csak úgy sikerülhet, ha ki tudunk lépni önmagunkból, és vállaljuk a személyes kapcsolatok kalandját: kockázatát és felelősségét – a szeretet kalandját, kockázatát és felelősségét.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. július 19.