A szent a felszínen lehet mindaz, ami a tiszteletreméltó ember nem – szent bolond, vagy ellentmondásos és faragatlan ember. Ő mindig „egy kicsit sok”.

Néhány évvel ezelőtt meghalt egy barátom édesapja. Boldog házasságban élt 54 éven át a feleségével és legjobb barátjával, és hat közös gyermekük volt. A Bellarmine Szent Róbert plébánián 42 éven át aktív plébániai tag volt, a plébániai tanácsban és a Pre-Cana csapatban szolgált. Feleségével együtt szervezte meg az egyházközség buszos útját az Élet Menetéért Washingtonba, és lektorként, rendkívüli szolgálattevőként és hétköznapi ministránsként szolgált. Jó és alapvetően katolikus ember volt.

Elég kell legyen jó embernek lenni ebben az életben. Amikor hétfőnként besétálok a helyi katolikus templomomba, amikor ki van téve az Oltáriszentség, akkor körülbelül húsz másik ember között vagyok, akik a rózsafüzért imádkozzák és imádják az Urat. Az, hogy én vagyok az egyetlen, akinek nincs ősz hajszála, nem kerüli el a figyelmemet.

De milyen alapon kritizálnánk egy ilyen jelenetet? Ezek az emberek aktívak a saját plébániájukon, aktívan keresik a csendet Urunkkal, hódolnak a Szűzanyának. Nyilvánvalóan nem ismerem a szívük állapotát, de fogadom, hogy legtöbbjük nem esik rendszeresen áldozatául a halálos bűn rabszolgaságának, és hogy a kegyelem állapotában járnak. Ezek jó dolgok.

Az is lehet, hogy olyan korúak és olyan generációhoz tartoznak, ahol az egyház és a közösség kéz a kézben jár. Ha én nyugdíjas lennék, akinek bőségesen van szabad ideje a naptárban, nem szeretném-e azt tervszerűen és értelmesen eltölteni – például napi szentmisére járni, és utána találkozni a korombéliekkel? Ez legalább annyira valamilyen tennivaló, mint amennyire jó dolog.

A hozzám hasonló X generációsok vagy a még fiatalabb generációhoz tartozók számára könnyű célpontok, akiket olyan pejoratív jelzőkkel illetnek, mint „boomer”, „kék hajú öreglányok” vagy „a fehér Karen a plébániai tanácsból”. Talán még némi félreérthető irigység is lapul a szívünkben – „Jó lehet, ha van elég pénzed, hogy nyugdíjba menj”, vagy akár egyfajta ártatlan tudatlanságból fakadó irigység: „Ezek a modern templomok olyan banálisak – miért nem zavarja ez őket?”

Azok az emberek, akikkel hétfőnként imádkozni szoktam, mint a barátom apja, akinek jó halála volt, mert jó élete volt, azok jó, normális, hitüket gyakorló katolikusok. Hogy miért vagyok ilyen kritikus a gonosz szívem mélyén, az rejtély számomra. Arról nem is beszélve, hogy harminc év múlva én leszek az ő helyükben, és valami magabiztos, fiatal, padban ülő ugyanolyan ítélettel fog ítélkezni felettem, mint amilyennel most én ítélkezem. És nem csak az előző generáció tagjai, hanem a velem egykorúak, akik megelégszenek azzal, hogy megkereszteltetik a gyerekeiket, vasárnapi misére járnak, és imádkoznak az étkezések előtt – látszólag jó emberek, akik minden jó dolgot megtesznek. Ők nem „ragadtatják el magukat”.

Egy jó emberre a halála után a családja és egy maroknyi más ember is emlékszik, vagy sem. Ahogy a Szentírás tanúsítja: „Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.” (Préd 1,11). Akár a mennyei nyugalmat élvezi, akár a tisztítótűzben tisztul meg, az üdvözült ember nem jósága miatt, hanem kegyelemből üdvözül. Ha valamiért, akkor természetes jósága – mosolya, kedvessége, nagylelkűsége – miatt emlékeznek rá szeretettel.

Van azonban egy részem, amelyik nem akar megelégedni az „elég jóval”. Már többször hallottam idézni a mondást:

„Az egyetlen nagy tragédia az, ha nem lettünk szentek”.

Ez kísért engem. Mi teszi egy szentet egyedülállóan alkalmassá arra, hogy a mennyországról beszéljen? Mi inspirálja őt a nagylelkűségben? Mi készteti az embereket arra, akik soha nem találkoztak velük, hogy több száz évvel a haláluk után is kérjék közbenjárásukat? És mi késztet arra engem, hogy azt higgyem, én is csatlakozhatok hozzájuk?

A szent a felszínen lehet mindaz, ami a tiszteletreméltó ember nem – szent bolond, vagy ellentmondásos és faragatlan ember. Lehet, hogy a mennyei dolgok megszállottja, az illem és a konvenciók rovására. Inkább meghalna, minthogy halálos bűnt kövessen el. Mindig „egy kicsit sok”.

Mégsem lehet őt figyelmen kívül hagyni. Az emberek vonzódnak azokhoz, akik a szentség illatával illatoznak – szent férfiakhoz és nőkhöz, akik mély hitben, szeretetben és hősies tanúságtételben élnek -, mert életük túlmutat a hétköznapokon és a hétköznapiságon, még a hétköznapok és a hétköznapiság közepette is. Vagy a jó emberek idegenkednek tőlük, mert a szentek elveszik az ő elképzelésüket a „jóságról”, és keresztre feszítik azt a szemük előtt. Számukra nem elég, hogy havonta egyszer az ingyenkonyhán szolgálnak; fel kell hagyniuk a megélhetésüket, hogy a szegények szolgájává tegyék magukat. Nem elég, ha elmondják az esti imáikat; igyekeznek szüntelenül imádkozni, hogy minden lélegzetvételüket e földön szent áldozat formájában lélegezzék ki.

Nem elég „jónak” lenni – valójában minden élő embernél nyomorultabbnak látják magukat, és élesen tudatában vannak hiányosságaiknak. “Miért neveztek engem jónak?” – mondja Urunk. „Senki sem jó, csak egyedül Isten” (Lk 18,19). És akut módon szenvednek, akár azért, mert buzgó szeretetükkel hívják magukra a világ megvetését, akár egyszerűen azért, mert e földön oly távol vannak a Mennyországtól. Nem azért futnak, hogy egyszerűen befejezzék a versenyt – azért futnak, hogy győzzenek (1Kor 9,24).

Az ember, aki szent akar lenni, megérintette a kegyelem szegélyét, átalakult, és szíve már nem elégszik meg a sertésbőrrel. Erőlteti magát, akaratát a jó érdekében gyakorolja, de csak akkor tesz szert erényre, ha a hit ajándéka és az állhatatosság kegyelme segíti. Míg a jó ember egy rét ösvényén bolyong, élvezve azt, amit Isten teremtett, addig az ember, aki mindenét eladja, hogy szentté váljon, tudja, hogy szakadék szélén áll – hogy a tét magasabb, mint a legmagasabb hegy, és egyensúlyozó képessége olyan bizonytalan, hogy minden lelki izomrostjával Istenbe kell kapaszkodnia, mert különben a halálba zuhan. A büszkeség és a dicsekvés, a Sátán hadseregének főtisztjei, a csúcs közelében ülnek, hogy könyörtelenül a lábát bökdössék.

A nagylelkűség nincs rajta a jó ember radarján – mert megelégszik azzal, hogy jó legyen. A szent úgy birkózik a nagylelkűségnek ezzel az erényével, mint Jákob az angyallal, és kiüti a csípőjét a csípőizületből. Nagy dolgokat akar tenni… Istenért? A szomszédért? Önmagáért? Hogy emlékezzenek rá? Igen, a szándékai tiszták. Tényleg azok? Ez tartja ébren éjjelente, a kísértés kutyái csaholnak az ágya lábánál. Mert a szent úgy áll közel a sátánhoz, ahogy közel áll Istenhez. Míg a jó ember élvezi a konyhában az illatot, miközben felesége süt, a leendő szent jól ismeri a gonosz kénes leheletének bűzét a hálószobája ajtaja előtt.

A jó ember jóságával ajándékozza meg a világot. Elég jó formában van ahhoz, hogy ne kelljen edzenie, és dicséretesen fejezi be a versenyt. Megkapja az emlékérmet, és elégedetten csatlakozik családjához egy ebédre; szeretik és ő is szeret. Eközben a leendő szent ember egyedül étkezik: kenyeret eszik könnyekkel. A verseny számára nem az első és az utolsó hely között zajlik. Hanem az első hely és a halál között.

A világot szentek serege változtatná meg – de egy maroknyi is elég lenne. Jó embert nem nehéz találni, de igaz embert – szentet – nehéz találni, hát még tízet (Ter 18,32). Talán azért, mert olyan ritkák, mint a szobrászmester vagy a sakkmester? Hogy az átlagemberen túlmutat, hogy azzá váljon? Vagy azért, mert az embereket arra bátorították, hogy „elég jók” legyenek, és hogy ez elég is lesz?

„Noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.”  (Róm 5,7-9)

Nem, a meghívás a szentek közösségéhez való csatlakozásra mindenkinek szól, a lehetetlent a kegyelem teszi lehetővé. Az, hogy ez ritka, nem azért van, mert nem lehetséges eggyé válni, mert Istennel minden lehetséges. (Mt 19,26). Az, hogy kevesebbel is beérjük, azért van, mert nem a jobbik részt választottuk, mert csak egy a szükséges (Lk 10,42). Mert nem „akartuk az egy dolgot”.

Jó dolog jó embernek lenni, mert úgy halunk meg, ahogyan élünk, ahogyan Bellarmine Szent Róbert mondta. A jó embert dicsérni kell jóságáért, amennyiben az Isten jóságát tükrözi. De a világnak nincs szüksége több jó emberre. Szentekre van szüksége. Az, hogy a kisebbet választjuk, talán az egyik oka annak, hogy a Mennyország mindig is távol áll tőlünk.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. július 18.