4. Az ember teremtése

Ádámtól Krisztusig

1.

Az evangélista szent Lukács, amikor megírta könyvét, mindennek pontosan utánajárt. Módszere persze nem olyan, mint a mai történészeké, de gondoljunk csak arra, hogy a mai történelmi szemlélet is régiesnek számíthat majd néhány évtized múlva. Evangéliumos könyve elején felsorolja Jézus nevelőapjának – Józsefnek – őseit. (Mivel egy törzsön belül nősültek abban az időben a férfiak, ebből következik, hogy Mária, Jézus anyja is Dávid király leszármazottja, tehát hercegnő. De mivel az akkor társadalom férfiszemléletű volt, ezért csak a férfi családfáját jegyezték fel. Ezért lehet mondani, hogy Jézus Dávid király leszármazottja.) A származási vonalat egészen az első emberig, Ádámig vezeti vissza, akiről ezt jegyzi meg: „Ádám pedig Istené” (Lk 3,38).

A mi nemzetségtáblánk, ha másként indul is, mint Jézusé, ugyanoda érkezik, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ennél többet érő – több örömet és biztonságot szerző – származási igazolás nincs a világon.

2.

Tudjuk, hogy Isten szeretetből teremtett bennünket. Ezért találkoztunk már annyi szépséggel és jósággal életünkben. De sajnos nemcsak ezzel. Hányszor mondjuk némelyik embertársunkról: „Nagyon csalódtam benne! Nem hittem volna, hogy ilyen!”

Jézus tudta, mi lakik az emberben, s nem csodálkozott. Mi azonban tele vagyunk kérdésekkel és fájó tapasztalatokkal, még önmagunkkal kapcsolatban is.

Kicsoda az ember? Ki és mi vagyok én igazában? A Biblia biztatóan beszél erről: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Ter 1,27). Az ember teremtésének idejét nem ismerjük, csak találgathatjuk: 100.000 év? 500.000 év? 1 millió év? Van olyan tudós, aki 12 millió évre becsüli az emberiség korát. Majd egyszer megtudjuk a mennyei dicsőségben.

Mintha egy kézművesről olvasnánk, aki alakot formáz, majd lelket lehel munkájába. Mint nagyon kedves tulajdonának, úgy örül keze művének. „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából” (Ter 2,7) – Nem tudjuk pontosan, hogyan ment végbe az ember teremtése, de érdemes belegondolni, hogy a föld minden eleme megtalálható az emberi testben: vas, kálium, magnézium, foszfor, kálcium, stb. És ha egy is hiányzik, akkor felborul az emberi szervezet.

Ugyanakkor ez – hogy földből lettünk – alázatra is tanít bennünket. Nagyböjt első napján – hamvazószerdán – a pap hamuval keresztet rajzol a homlokunkra, vagy meghinti vele a fejünket, és azt mondja: „Emlékezzél ember, hogy porból lettél, és porrá leszel.” Megdöbbentő ez a mondat. Nincs miért nagyzolni, Isten kegyelméből élünk.

Isten együtt szereti a férjet, a feleséget, és akiket kettőjükre bízott, a gyermekeket. Egyenrangúnak teremti a férfit és a nőt, akik Isten után elsősorban egymásra hagyatkozhatnak. Természetesen más más szerepet szánt a férfinek és mást a nőnek. A szeretetben való szolgálat mind a kettőre érvényes, de a férfi szerephez hozzátartozik a vezetés, a nőhöz pedig a bizalomteli ráhagyatkozás. Így egyensúlyban marad a házasság.

Isten a saját képmására teremtett bennünket. Ennek többféle jelentése van: van értelmünk és szabad akaratunk, az ember Istennek az ő Urának helyettese a világban, tehát van kormányzó képessége, van szeretet-képességünk, amellyel kapcsolatot, közösséget hozhatunk létre egy másik emberrel, sőt kapcsolatba léphetünk Atyánkkal is.

Még az angyalok is „az ember szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget”. Pál apostol azt írja: „Minden a tiétek. Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené!” (1 Kor 3,23)

3–4.

A Teremtés könyvét olvasva mintha egy kiállítás képeit nézegetnénk, ezek művészi módon jelenítik meg Isten irántunk való szeretetét.

Nézzük az első képet!

A Paradicsomot látjuk, az Édenkertet, az Isten-király ajándékát. Nem földbirtokából, sem kincseiből, hanem saját magából ad, szinte önmagát adja. Szeretetével árasztja el az embereket. Magához Istenhez hasonlítanak. Szívükbe önmagát rejti, hogy mindig kívánkozzanak utána.

Ezt fejezi ki a megszentelő vagy szentté-tevő kegyelem ajándéka. Isten az első emberben, Ádámban, mindenkit a legfőbb boldogságra hívott meg. Ádám és Éva feladata az volt, hogy engedelmességükkel ezt az istengyermekséget biztos örökséggé tegyék maguk és utódaik számára.

Sajnos, nem így történt. Nem állták ki a próbát, melyet a Biblia úgy ír le, hogy ettek a tiltott fa gyümölcséből. Ellene szegültek Isten akaratának, mintha nekik volna joguk törvényt szabni és ítélni. Ez a magva az első bűnről szóló leírásnak.

Tragikusan sötét a kiűzetés képe – de még sokkal szomorúbb a valósága. Isten édes gyermekeiből – a bűn miatt – hálátlan lázadók lettek. Büntetésüket újabb keserves képek mutatják: a mezítelenség (védtelenség), az Édenen kívüli élet, a bezárt kapu, a tövis és bojtorján, a munka verítéke, az anyaság fájdalmai és a félelmetes halál.

Szerencsétlenné vált az ember és minden leszármazottja. Szíve ettől fogva a rossz felé húzta: inkább hajlott a gonoszságra, mint a jóra. Így lett az emberből önmaga pusztítója, Isten tagadója, aki mindent kitalál, hogy minél távolabb legyen tőle, minél kevésbé hasonlítson hozzá. A legjobbak is homályosan látnak, botladoznak és szenvednek. Négyféle kapcsolat pusztult el: Isten és ember, ember és ember, ember és természet, ember és Isten. A kapcsolatokba belépett a félelem, a gyűlölet, és a rombolás vágya.

Az engedetlen Ádámot és Évát, és utódaikat azonban örök szeretettel szereti Isten, mert Ő semmit sem utál abból, amit alkotott, és nem vonja meg szeretetét, mint az emberek. Szép és kifejező a Teremtés könyvének záró mondata is.

„Ellenségeskedést vetek közéd (a sátán) és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: az széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedel”. (Ter 3,15).

Ezt a mondatot nevezzük ősevangéliumnak, mert itt ígérte meg Isten a Messiásnak – Jézusnak – az elküldését.

A sátán ivadéka, meg az asszony gyermeke közötti küzdelem a sátán fejének megtiprásával végződik, de ez még nem a teljes vereség. Biztató ígéret hangzik el az ember bukása után: ne féljetek, a bűn és a halál uralma nem tart örökké. Véget ér a kitaszítottság, a bűn hatalma megtörik. Újra szent lesz a béke Istennel. Az asszony, akit a jövendölés előre megígér: a Boldogságos Szűz Mária.

A Szentírás egy másik Ádámot is emleget, aki mindezt megvalósítja. Ő nemcsak az első Ádám leszármazottja, hanem Isten különlegesen kedves gyermeke is: egyszülött Fia, Jézus Krisztus.

Az emberek, akiknek fájt a bűn rabsága, várták a szabadítót, a Megváltót. Isten úgy látta jónak, hogy prófétái egyre több jó hírt, és egyre vigasztalóbb igazságokat mondjanak felőle.

Amikor elérkezik a Megváltó születésének ideje, szinte már teljes a kép. Születési helye és működésének színterei a prófétai könyvekből éppúgy ismerősek, mint

• Atyjával, Istennel való kapcsolata és szűzi édesanyja;
• előhírnöke és tanítása;
• csodálatos szeretete a szenvedők iránt;
• szenvedése, halála és feltámadása.

Amikor a jövendölések beteljesednek, Jézus első hívei már tudják, kinek tartsák őt. „Megtaláltuk, akiről Mózes törvényei és a próféták írtak, a Názáreti Jézust” (Jn 1,45).

Szent Pál pedig világosan látta az összetartozást Ádám leszármazottai, vagyis az emberek és Jézus között, akit második Ádámnak nevez. Ádám első azok között, akik élnek. Krisztus pedig azok között az első, akik üdvösségben élnek.

Akik Ádámban meghaltunk, Krisztusban mindannyian életre keltünk! (1Kor 15,22)

5.

Ha komolyan figyeljük az életet, rádöbbenünk, mekkora szükség van Jézusra. Se a nagyvilág, se a saját kis világunk nem lehet meg nélküle.

Jézus a megjövendölt, énrám is vigyázó Jó Pásztor. Ha netán elvesznék, otthagyja kilencvenkilenc bárányát a pusztában, és jön utánam, a századik után, amíg meg nem talál. Végül amikor rám talál, még Ő örül jobban (Lk 15,1–17).

Ez a mi hitünk. Mi, emberek Istennek kedves gyermekei vagyunk, akiket az örök boldogságra hívott meg.

Megfontolandó kérdések:

25. Ki az ember?
26. Mi az emberi méltóság alapja?
27. Milyennek teremtette Isten az embert?
28. Mi rontotta meg az emberek életét?
29. Mi lett az ősbűn következménye?
30. Hogyan könyörült meg Isten az embereken?

Kislexikon

Ádám (héber): ember

Éva (héber): asszony, anya

Próféták: Nevük héberül látót, görögül Isten helyett beszélő embert jelent. Többen közülük a Messiásról jövendöltek. E tekintetben legismertebbek Izajás és Jeremiás jövendölései. Az utolsó ószövetségi próféta Keresztelő János volt, aki már nemcsak jövendölte a Megváltó érkezését hanem rá is mutathatott: „Nézzétek, az Isten báránya!” (Jn 1,36)

Jövendölés: Isten Lelkének segítségével a kiválasztott próféta előre látja és megmutatja üdvösségünk valamelyik fontos eseményét. A Biblia beteljesült jövendölései is bizonyítják, hogy az írásokból Isten szava szól.

Az asszony, a Boldogságos Szűzanya, akinek igen fontos szerepe van üdvösségünk megvalósulásában. Ő azért lett a Sátán eredményes ellenfele, mert Jézushoz való legszorosabb kapcsolata miatt és Jézus érdemeire való tekintettel, soha nem volt köze a gonosz művéhez, a mennyei Atya megőrizte őt az eredeti és a személyes bűntől: ezért nevezzük szeplőtelen Szűznek.

A kígyó vagy sátán: A pogányok fő bálványát, a kígyót a Szentírás joggal azonosítja Isten és a hit örök ellenségével. Már a neve is ellenkező-t jelent. Ő a személyes gonosz lélek, aki főangyal volt bűnbeesése előt, akitől Jézus is kísértést szenvedett, aki bűnre vitte az emberiséget. Ereje miatt megjátssza az Istent, de sorsa meg van pecsételve.

Beszéljük meg!

A származáselmélet az állatok hosszú sorát jelöli meg, mint az ember őseit. Mi keresztények hiszünk abban, hogy Isten teremtette az embert. A Darwini evolúciós elmélet csődbe jutott a mai tudomány eredményeinek fényében. A mutáció, és a véletlen, meg a szelekció nem magyaráz meg semmit. A szőrös majomemberek képe az iskolai könyvekben kitalálás. Semmi bizonyítékuk nincs, hogy azt mondják: ilyen volt az ősember.

Mit értünk azon, hogy az ember „Isten keze alkotása”?

Az ember Istené, mert a teremtménye.

Hogyan fejezi ki a Biblia, hogy az embernek egészen különleges helyzete van a világban?

Teremtéskor Isten szinte saját magát adta az embernek.

„És orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7). Ezzel a „maga képére és hasonlatosságára” alkotta. Férfi és nő egyenrangú. Ezt az asszony teremtésének leírásából olvashatjuk ki.

Mi következik abból, hogy az embernek lelke van?

a.) értelmes: világosan tud gondolkodni, meg tudja fontolni tetteit.

b.) akarata van: szabad döntésekkel tudatosan törekszik céljai felé (vö. Mt 13,45).

c.) a szellemi-lélek nem pusztul el az anyaggal a halálban, hanem örök életre hivatott.

Atyáink Istene

A választott nép tapasztalata Istenéről

(Olvasmány)

Istenünknek az a vágy, hogy ne félelmetes urat lássunk benne, akitől menekülni kell, hanem jóságos és igazságos atyánknak ismerjük meg.

A Kr. e. 2. évezredtől kezdve Isten a zsidó népet tüntette ki azzal, hogy rábízta „szívügyét”- Fiának – Jézusnak – eljövetelére való előkészületet. Ez a nép kapta feladatul, hogy az igaz Isten hirdetője legyen. Történelme folyamán teljesítette is feladatát. Bár gyakran előfordult, hogy a bálványok felé fordult, de a próféták szavára újra visszatért az igaz Istenhez.

Joggal vallhatták magukról Izrael fiai: „Hol van olyan nép, melyhez istenei olyan közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, amikor csak hozzá folyamodunk?” (MTörv 4,7).

Ezt a jó viszonyt egyre több értékes tapasztalat erősítette, egyre gazdagabb ismeret színezte. Végül elérkezett az „idők teljessége” – eljött a Megváltó: Jézus Krisztus. Ő egyenesen Istentől jött. Azt mondta el, amit személyesen tudott Istenről. Aki őt látta, az látta az Atyát is.

A választott nép Jézus koráig érő története mintegy 1700 esztendőt tett ki. Ezt a korszakot tekintjük át a következőkben.

Kezdetben alig lehetett választott népről beszélni, inkább csak néhány vándorló törzsről, mely hazát keresett. Ezek a törzsek, miközben dúsabb legelőkért, bővizű forrásokért, sőt magáért a puszta létért küzdöttek, mind világosabban érezték: valaki mellettük áll, gondoskodik róluk. Rájöttek, hogy nem a saját erejüknek köszönhetik a náluk nemegyszer erősebb ellenségekkel szemben szerzett győzelmeket, és azt sem, hogy annyi bajtól megmenekültek.

Így jutottak el annak felismerésére, hogy Isten szereti és kedveli őket. Hűséges és irgalmas hozzájuk. Azt is tapasztalták, hogy Istenük erős Isten.

Idők múltán ezekből a tapasztalatokból élő hit és hitvallás lett. Elsősorban a nép vezetői kerültek szorosabb kapcsolatba Istennel. Ő maga választotta ki őket, és bízta meg azzal a feladattal, hogy vezessék és tanítsák népüket. E vezetők közül Ábrahám volt az első, akit maga az Úr szólított meg.

A választott nép egyiptomi tartózkodása idején született Mózes, nemzete történetének egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Vele – bizalma jeléül – már a nevét is közölte Isten. „Mondd meg Izrael fiainak, én vagyok, aki veled vagyok: Jahve, atyáitok Istene” (Kiv 3,14). – A választott nép ettől kezdve személyes és egyedüli Istenként imádhatta Jahvét.

Mózes Isten segítségével csodálatos módon kivezette a választott népet Egyiptomból. Hosszú vándorlás után jutottak el a zsidók az ígéret földjére. Kivonulásukat, sivatagi vándorlásukat, új hazájuk birtokbavételét, mint nemzeti és vallási életük legnagyobb eseményeit, később sem feledték el. Ezek emlékéből éltek.

Mózes nemcsak az isteni ígéretet valósította meg, amikor népét az új hazába vezette. Az ő közvetítésével lépett Isten szövetségre Izraellel. Ennek egyik legfontosabb pontja, hogy a nép kötelezi magát az Istentől kapott Törvény megtartására. Izrael fiai szeretik egyetlen Istenüket – ez a Törvény lényege –, és teljesítik rendeléseit. Általuk tudhatja meg minden nép, ki az Úr és az igaz Isten.

Az új hazában kiváló hadvezérek, bírák és királyok álltak Isten megbízottakként a nép élén. A királyok között Dávid volt a legnagyobb.

Igazában Isten a nép egyetlen királya. Az ember-király csak mint Isten kedves gyermeke viselhette ezt a tisztséget, Isten nevében és tekintélyével. Dávid családjában a királyság apáról fiúra szállt. A Messiás személyében Isten egyszülött Fia jött el, aki Dávidnak is fia volt, az ő nemzetségéből származott.

A választott nép hite – még jóval Jézus születése előtt – a Messiás eljövetelébe vetett hittel gazdagodott. Megérkezéséig azonban sok jót és rosszat értek meg. Nagyon rossz volt, hogy nem tudtak szembeszállni a szomszéd népek felől kísértő pogány gondolkodással. Az igazságos Isten, aki a szövetség elárulásának bélyegezte népe hűtlenségét, a sok hiábavaló prófétai figyelmeztetés és a hosszú türelmi idő után büntetni kényszerült.

Babilon királya elfoglalta, majd földig rombolta Jeruzsálemet s annak legfőbb büszkeségét, Jahve templomát, amelynek révén mindig tudhatták, hogy Istenük közöttük él. A büntetést még tetézte, hogy a nép javarészét idegenbe hurcolták.

Csodálatos, ahogyan ez a nép a legnehezebb időkben is megőrizte Istenbe vetett hitét, s nem felejtette el ígéretét, hogy Ábrahám és utódai által nyer áldást a világ minden népe. Ez az áldás a Megváltó. A pátriárkák, Dávid és a próféták Istene – a mi Urunk Jézus Krisztus Istene is.

Izrael fiainak legtragikusabb élménye a szent város pusztulása és a babiloni fogság volt. Látniuk kellett elnyomóik kevélységét, bálvány-istentiszteletük pompáját. Fel kellett tenniük a kérdést: érdemes-e megmaradniuk Isten mellett? Hitüknek azonban erőt adott a meggyőződés: Babilon elpusztul bálványisteneivel együtt. Ők pedig, Isten népe, joggal remélhetik szabadulásukat. Istenük hűséges. Ha késik is néha, hogy az igazságot érvényre juttassa, előbb-utóbb megkönyörül rajtuk. „Mert haragja csak egy pillanatig tart, jósága azonban az egész életen át” (Zsolt 30,6a).

A fogság idejének prófétái ismét új formában tapasztalták meg Istenük szeretetét. Ő a jó pásztor. Keresi, és ha megtalálja, gondjaiba veszi a vihar idején szétszórt nyáját.

Népe közé azonban nemcsak a zsidókat számlálja. Irgalmas minden nemzet, a legeltévelyedettebb pogányok iránt is.

Hazájukba csak hetven esztendő elmúltával térhettek vissza.

Ezekben a szomorú időkben biztató új ígéretekről szóltak Isten emberei, a próféták. Vigasztalták népüket, s őrizték hitét és Isten iránt érzett bizalmát. Szavukból az Úr jóságát tapasztalhatta meg a nép. Olyannak, mint az édesanya, aki ölébe vonva simogatja, békítgeti síró gyermekét, s talán jobban fáj neki szülöttének könnye, mint a gyermeknek magának.

A prófétai írásokban a Kr.e. 3. századtól kezdve egyre világosabban rajzolódik ki egy bizonyos személynek a szerepe, akit Jahve szolgájának neveznek. Jövendölések szólnak az irgalmas Istenről és a nép bűnét és szenvedését magára vállaló szelíd és türelmes szolgájáról. Az ígéret szerint ő lesz a Megváltó, akit Isten küld a világra.

Ugyanennek a kornak papjai és prófétái a világot teremtő és fenntartó Istenbe vetett igaz hitet hirdették. Amikor pedig a Kr. e. 2. században a választott népnek üldözést kellett szenvednie, fiainak ismét új tartalommal gazdagodott hite. Hitték, hogy a halál után Istenük örök életet ad, így jutalmazza azokat, akik vallásukért vértanúhalált halnak.

A választott nép története csak látszólag áll távol tőlünk. Ha jobban megismerjük, rájövünk, mennyi mély és elgondolkoztató tanulságot rejteget a mi számunkra is.

Az ószövetségi nép is tudta: bármennyit ismer meg Isten titkaiból, bőven marad, amit sohasem fog megérteni. Isten „más”. Felfoghatatlan titok.

Létrehozva 2024. június 25.