A Biblia tanítása világos:  

„Asszony ne öltözzék férfiruhába, s férfi ne használjon asszonyi ruhát: mert utálatos Isten előtt, aki ilyesmit tesz.” (MTörv 22,5)

És: „Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis elcserélték a természet szerint való szokást azzal, amely a természet ellen van. Hasonlóképpen a férfiak is, elhagyva a természet szerint való együttélést az asszonnyal, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfiak férfiakkal ocsmányságot műveltek; el is vették eltévelyedésük megfelelő bérét.”[2] (Róm 1,26-32)

Néhány évvel ezelőtt az egyik párt honlapján olvastam a hitvallást, hogy nincs állandó, objektív erkölcs. „Súlyos állítás ez, mely mögött az a szemlélet húzódik meg, hogy minden relatív, mindent meg lehet tenni, mert nincs objektív igazság, minden szubjektív. (A mindenkori többségnek a joga meghatározni, hogy mit tekintsünk rossznak, és mit jónak… Íme az őskísértés: – „olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói”. 1 Móz. 3, 5) „Ebbe a logikába belefér az a nézet is, hogy a bűnözők – egy ma még kisebbségi „erkölcsi normákat” képviselők csoportja pusztán, és a mai erkölcsös polgárok holnap talán egy nem kívánt terhet jelentsenek.”[3]

Ha minden relatív, ha nincs állandó erkölcs, akkor ennek alapján az is elképzelhető, hogy az idős betegeket, mivel terhére vannak a többségi társadalomnak, egy injekcióval a „másvilágra segítsük”. Esetleg nem pont ez történik most is a szociális és egészségügyi intézkedéseink következményeként is? Mi az objektív erkölcsi rendet valljuk, a tízparancsolatot, és a jézusi fő főparancsolatot az Isten és emberszeretetről. („A globalizációval szemben a katolicitást valljuk. A katolikus igazság nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti.”)

Az „a felfogás is, amelyet így szoktak megfogalmazni: „vallásos vagyok a magam módján“” – szintén kikezdi hitünket, keresztény életünket. Nem is olyan régen hallottam én is ezt valakitől. Ő a maga módján vallásos. – Tehát nem Krisztus módján. Meg is kérdezte, hogy ugyan minek járna ő templomba? Azért – válaszoltam, hogy megtanulja szeretni a többieket, és a többiek is megtanulják szeretni Önt, s ha kell, akkor megtanuljuk elviselni egymást.

Azelőtt a szentmisét úgy is hívták, hogy kommunio, meg karitasz. De hogyan lehet közösség meg szeretet, ha nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni a másikkal, aki Krisztus teste és képmása, – ha nem tudom elviselni Krisztus képmását.

Nekünk nem a magunk módján, hanem a Krisztus által felkínált módon kell megélnünk hitünket.

A világ széles skáláját kínálja a különféle vallásosságnak, a „széles utat”. De Jézus nem a „széles utat” tárta elénk, hanem a „keskeny utat”. „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,13-14)

 „Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: »Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.«” (Mk 9,36-37) A mai evangélium vonatkozásában még egy gondolatot megemlítek. Statisztikai adatok szerint a nők jelentős része átesett abortuszon. Saját méhében ölette meg a magzati életet.

Azon megütközünk, ha valaki a kukába dobja gyermekét, de azon már nem, ha valamivel korábban saját testében daraboltatja fel.

A fentiekből világosan következik, hogy a katolikus nők jelentős része is átesett abortuszon. Nem beszélve arról, hogy még többen élnek a fogamzásgátló nyújtotta lehetőségekkel, melyek többsége szintén korai abortuszt idéz elő, vagy a már meg fogant életet öli meg. Ez érvényes az úgynevezett „spirálra” is, ami szintén abortív eszköz. Anélkül, hogy bárkire is követ dobnék, vagy dobnánk, erre szintén fel kell hívni a figyelmet.

Természetesen, ebben vétkes a szűkebb-tágabb környezet is, amely a magzatgyilkosságot reális alternatívának tünteti fel, és nem siet a kismama segítségére. Jézus fellépése egyértelmű. A bűnt bűnnek tartja és elítéli, de bűnöst szereti, felemeli, megmenti, és a bűnösök barátjául szegődik, hogy elvigye számukra a jó hírt. „Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot.” (Jn 12,46-47) „Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.«” (Lk 19,10)

Ahogy fentebb már hallhattuk, (olvashattuk), Jézus magához ölelte a gyermeket. Így akar minket is magához ölelni, „egybe ölelni”, „egybe szeretni” minket, mai követőit, mai tanítványait, a maroknyi nyájat. Egy mikro-társadalmat, alternatív társadalmat, közösséget akar belőlünk építeni, amely a világnak világosságul, biztos támpontként adatik. Magához ölel minket, hogy mi is öleljük magunkhoz a ma emberét, a bűnösöket, a gyengéket, a kicsiket, a senkiket, és minden Istenre szomjazó kereső embert!

Amíg azt keressük, hogy mi az, ami még megengedhető, ami még belefér a vallásos keretek közé, addig nem Őt, az Urat keressük, hanem magunkat és a magunk akaratát. Amint az Őt és az Ő akaratát kezdjük el keresni, elhalványul a „széles út” kínálta lehetőség, és ott marad előttünk a „keskeny út”, mely Ő maga, és az Ő élete bennünk.

Létrehozva 2021. január 2.