A bokszban, amikor az egyik harcos képtelenné válik arra, hogy megvédje magát, a bíró megállítja a küzdelmet, és technikai kiütést (TKO) hirdet. Ugyanezt a rendszert haszonnal lehetne alkalmazni a nyilvános vitákra is: amikor az egyik felet már olyan alaposan megverték, hogy nincs kétség, valakinek közbe kell lépnie, TKO-t kell kihirdetni, és megőrizni a vesztes méltóságának maradékát.

Ez a gondolat járt az eszemben, amikor olvastam a God’s Grandeur: The Catholic Case for Intelligent Design [Isten nagysága: Az intelligens tervezés katolikus érve] című esszégyűjteményt, amely tudósok és filozófusok esszéit tartalmazza, és amely lerombolja azokat az állításokat, melyek szerint a világegyetem a véletlen művei révén jött létre, és az emberiség is véletlenszerűen fejlődött ki. A szerzők bizonyítják, hogy ezek az állítások mind tudományos, mind filozófiai szempontból tarthatatlanok – nem is beszélve arról, hogy összeegyeztethetetlenek a keresztény hittel.

Bevezető fejezetében a szerkesztő Ann Gauger a neves ateistát, Richard Dawkinst idézi, hogy összefoglalja azt a nézetet, amellyel a könyv szembeszáll:

A világegyetem, amelyet megfigyelünk, pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket akkor kellene elvárnunk, ha alapjában véve nincs terv, nincs cél, nincs rossz és nincs jó, csak vak, könyörtelen közöny.

Állítsuk szembe helyzetünknek ezt a komor értékelését a 8. Zsoltárban kifejezett melegséggel és bizalommal:

„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad.”

Mondanom sem kell, hogy az utóbbi látomás sokkal hívogatóbb. De ahogy Isten nagysága mutatja, a zsoltáros megközelítése is logikusabb. Dávid király az, nem pedig Richard Dawkins, akinek a világegyetemről alkotott nézete jól illeszkedik a megállapított tényekhez.

A meggyőződéses materialista ragaszkodik ahhoz, hogy világunk a véletlen műve – a gázoké, amelyek égnek és hűlnek, és új elemeket alkotnak, amelyek csillagokat, bolygókat, hegyeket és mezőket alkotnak; a vegyi anyagoké, amelyek megmagyarázhatatlan módon mutáció és természetes szelekció révén fejlődő életformákat hoznak létre. Helyzetünknek ezek a magyarázatai elméletileg lehetségesek, de vajon reálisak-e?

Vegyük először is figyelembe, hogy a materialista magyarázat nem ad magyarázatot magának az anyagnak a létezésére. Igen, ott van a világegyetem eredete az ősrobbanásban. De mi robbant? Az ősrobbanás előtt kellett lennie valaminek, ami felrobbanhatott. Hogy miért?

Ezután gondoljunk arra, hogy véletlenszerű változások sorozata hozta volna létre a világunkat és a benne élő élőlényeket. Az esélye ennek a végeredménynek csillagászati mértékű. És a „csillagászati” kifejezést szándékosan használom, mert jellemzően csak a csillagászok foglalkoznak elég nagy számokkal ahhoz, hogy kifejezzék a materialista magyarázattal szembeni esélyeket. Ezek nem egy az egymillióhoz, de még csak nem is egy a trillióhoz lehetőségek. Az Isten nagysága című könyv több pontján is küzdenek a szerzők azzal, hogy elég nagy számot fogalmazzanak meg, hogy kifejezzék, mekkora az esélye annak, hogy a földi élet fenntartásához szükséges ezernyi különböző feltétel közül csak egy is véletlenszerűen jelenjen meg.

Ugyanez a valószínűtlenség – és még több is – rontja a szigorúan materialista darwini evolúció hitelességét. Egy működő szem evolúciója például több lépést igényelne, elméletileg véletlenszerű genetikai mutációkkal. De e mutációk egyike sem biztosítana reprodukciós előnyt a többi hiányában, így a „legerősebbek túlélése” nem magyarázza a fejlődést.

Vagy vegyünk egy egyszerűbb formát, a bakteriális flagellumot. Jay Richards esszéjében megjegyzi, hogy a flagellumhoz „153 független mutációnak kell egyszerre bekövetkeznie. Ezek egyike sem külön-külön, és egyetlen részhalmaz sem biztosít a baktérium számára túlélési előnyt, így egy irányítatlan darwini folyamat… szinte biztosan nem érné el ezt a célt.”

Azonban, ahogy Richards és más hozzászólók megmutatják, egy irányított folyamat is elérhetné azt az eredményt, amit előttünk látunk. Ezért közös meggyőződésük, hogy a világegyetem általában és az emberi élet különösen az intelligens tervezés terméke.

Ez a hit nem a tudományos megközelítés elutasítását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, a tudomány elfogadását, abban az értelemben, hogy a természet által bemutatott bizonyítékokat használja fel egy ésszerű következtetés levonásához.

Ahogy egy másik hozzászóló, Ben Wiker fogalmaz: „minél többet tudunk a természetről, annál inkább felismerjük, hogy milyen mélyen intelligens, ezért annál erőteljesebben bizonyítjuk Isten létezését.”

Wiker egyébként választ ad arra a kérdésre is, amely sok olvasó fejében ott fog motoszkálni: ha a tudomány ilyen világosan megmutatja Isten keze munkáját, miért nem hisz benne oly sok tudós? Wiker rámutat Joseph Priestley, egy elsőrangú tudós példájára, akinek általában az oxigén felfedezését tulajdonítják. Valójában Priestley felfedezte a bizonyítékot az oxigén létezésére, de hajthatatlanul elutasította, hogy elhiggye, mert vallásos hite arra késztette, hogy az égés flogisztonelméletét védje. A régi hiedelmek nehezen halnak meg, és a régi elméletekhez ragaszkodó tudósok gyakran elutasítják a szemük előtt lévő bizonyítékokat.

Jay Richards esszéjében egy másik okot vizsgál, amiért a tudósok ellenállnak az intelligens tervezés vonzerejének: mert elkötelezettek a tudományos kutatás olyan felfogása mellett, amely szisztematikusan kizár mindent, ami vallásos hitre utalhat. Richards megjegyzi, hogy ez a felfogás döntő fontosságú volt az evolúció elméletének kidolgozásában:

Darwin A fajok eredete című művében a legtöbb tudományos elmélettel ellentétben végig teológiai „Isten nem így csinálná a dolgokat” állításokat használt. Ugyanakkor az elméletének alternatíváját (azaz a különleges teremtést) nem tekintette megfelelően tudományos elméletnek. Az érvelése így a teológiai premisszákra való hivatkozás és a teológiának a tudománytól való távol tartására irányuló kérés össze nem illő keveréke volt.

Ugorjunk előre a mai vitákhoz, melyekben keresztény tudósok egy csoportja azzal érvel, hogy az evolúció elméletét össze lehet egyeztetni a valósággal – az összes elképesztően nagy esélyt le lehet rövidíteni azzal a felismeréssel, hogy Isten irányította az evolúciós folyamatot. Bár ez az érvelés tökéletesen logikus, gyakorlati szinten kudarcot vall – magyarázta Bruce Chapman, a hozzászóló: „A darwinisták szívesen elfogadják ezt a gyakorlati kapitulációt, hiszen az ‘Isten tette’ rész soha nem kerülhet szóba egyetlen komoly természettudományos órán sem.”

Korábban felvetettem, hogy a materialista evolúció és az intelligens tervezés közötti vita nem megfelelő küzdelem, és a bírónak meg kell állítania a küzdelmet. Sajnos a bírók közbeléptek, de nem úgy, hogy TKO-val az intelligens tervezésnek ítélték a döntést. Ehelyett a bírók – a tudományos folyóiratok szerkesztői, az alapítványi finanszírozást ellenőrző vezetők, a kutatási normákat meghatározó kormányzati bürokraták, a tudományos tanterveket jóváhagyó pedagógusok – gondoskodtak arról, hogy az intelligens tervezés mellett szóló érvek kirekesztődjenek a fősodratú vitából. Egyelőre.

De ahogy John Adams emlékezetesen megjegyezte: „A tények makacs dolgok.” A tények nem egyeztethetők össze világegyetemünk és életünk tisztán materialista felfogásával. Ma az intelligens tervezés elméletét nem tartják elfogadhatónak, de Galilei elméletét sem fogadták el könnyen a maga idejében. Nem könnyű dolog elmozdítani a tudományos konszenzust. Mégis mozog.

Phil Lawler több mint 30 éve katolikus újságíró. Több katolikus magazint szerkesztett és nyolc könyvet írt. A Catholic World News alapítója, a CatholicCulture.org hírigazgatója és vezető elemzője. Lásd a teljes életrajzot itt.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. május 11.