…megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

A teológián a lelki gondozásra készülőknek többek között magyaráztam a nonverbális ciononiáról. Ez tudományosan hangzik, ma­gyarul egyszerűen ezt jelenti: szó nélküli szentséges együttlét. Amikor nem mondunk semmit, hanem két ember együtt van az Úr­ban, a lelki gondozó és lelki gondozottja, egy beteglátogató lelkipásztor és egy beteg em­ber. Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

Nekem nem az egyetemen tanították meg a nonverbális ciononiát, hanem az új­pesti Károlyi kórházban. Amikor egyszer tényleg nagyon az életem peremén voltam, hol lesüllyedtem, hol felemelkedtem, belé­pett az ajtón a szobámba valaki, az arcát ma is látom, a nevét azóta sem tudom. Nem szólt egy szót sem, pillanatra letérdelt az ágyam mellé – mindenféle belém volt szur­kálva: infúzió, transzfúzió, amit csak akarok -, megfogta a kezemet, amelyik szabad volt, a homlokát a kezembe tette, éreztem a hom­loka melegét. Egy idő múlva felállt, valami nagy melegség költözött a szívembe, azután fölibém hajolt, azt hiszem, megcsókolta a homlokomat és szó nélkül kiment. Míg élek el nem felejtem.

Az írás itt folytatódik.

Létrehozva 2012. augusztus 29.