Azt hiszem, hogy én … és talán Ön is … annyira hozzászokott a modern szokásokhoz, és azokhoz, hogy talán nem mindig vesszük észre, hogy az Oltáriszentség nagypénteki vétele nem általános; és nem is minden kor szokása, traditio. És még csak nem is ’primitív’.

A modern római rítusban ma már szinte általános szokás lehet, még azokon a helyeken is, ahol a zsinat előtti szokásokat értékelik, hogy mindenki azt teszi, amit szokás szerint minden vasárnap: ’felmegy’ és fogadja a szentséget. De „az Eucharisztia nagyhét pénteki vételének első tanúsága a VIII. században írt, de a megelőző század közepének szokását rögzítő Ordo Einsiedlensisben található”.

I. Innocent pápa (401-417) azt írta a gubbio-i püspöknek, hogy „az egyház hagyománya nagyon határozottan azt mondja, hogy a szentségeket nem ünneplik” ezen a pénteken és szombaton.

Vajon ez egy Rómára jellemző önmegtartóztatás volt? Etheria (385 körül) a jeruzsálemi e hét liturgikus használatáról szóló részletes beszámolójában nem tesz említést az e napon történő áldozásról. Inkább úgy gondolom, hogy néhány bizánci tartózkodik az áldozástól ezen a napon … és mi volt az ambrosiusi traditio a zsinat előtt?

Amikor kezdünk hallani arról, hogy laikusok nagypénteken szentáldozásban részesülnek, akkor ez továbbra is egy olyan lehetőség, melyet az emberek választhatnak. Például azt olvassuk, hogy a pápa és a diakónusok nem áldoznak a Szent Kereszt Bazilikában tartott misén … azok az emberek, akik áldozni akarnak, elmennek más római templomokba, talán valamelyik tituláris templomba, és ott teszik ezt meg. Amalarius (830 körül) arról tájékoztat, hogy „in ea statione ubi Apostolicus salutat crucem, nemo ibi communicat” [azon az állomáson, ahol az apostol köszönti a keresztet, senki sem áldozik ott].

Nekem inkább úgy tűnik, mintha itt új ’szokásokat’ látnánk, amelyek fokozatosan, rendezetlenül utat törnek maguknak … olyan szokásokat, amelyeket maga a római pápa nyilvánosan nem fogadhatott el. Úgy tűnik, hogy ez a meglehetősen laisser faire [hadd legyen] megközelítés nagyon sokáig tartott; csak 1632. február 19-én tiltja meg az SRC a laikusok áldozását ezen a napon … egy olyan tilalom, amelyet nem alkalmaztak mindenütt!

Bizonyára megértették, hogy nem támogatom határozottan, hogy nagypénteken mindenkit az oltárhoz vonszoljunk.

Az 1930-as években egy angol katolikus püspök úgy írt a nagypénteki „eucharisztikus böjtről”, hogy az „talán az egész liturgikus év legmeghatóbb szertartása”. Senki, aki még nem tapasztalta, nem tudja felfogni, hogy milyen csúcspontot jelent a nagypénteki szertartás, vagy hogy milyen közel kerülünk a Kereszt isteni áldozatához. Elméletileg talán kívánni kellene a nagypénteki általános áldoztatás visszaállítását, de a gyakorlatban sokan úgy érzik, hogy

éppen a szentáldozástól való tartózkodás ténye erősíti a nap alapvető érzését, hogy a Vőlegényt elvették tőlünk.

Püspök úr: igaza volt a ’mozgó’ és az ’érzett’ és az ’alapvető érzés’ tekintetében , de tévedett az ’elméletben’ és a ’kellene’ tekintetében.

DIES valde AMARITUDINIS! [nagyon keserű nap]

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. március 28.