Vatikáni párbeszéd a pünkösdi egyházakkal¹

Ezen a konferencián vendégként résztvett egy férfi, akit nem ismertem és sajnos később sem volt szerencsém megismerni, a neve David du Plessis. Ő volt az, aki ezen előadásom nyomán javasolta a vatikáni, egységgel foglalkozó titkárságnak, hogy vegyenek be engem a pünkösdi egyházakkal folytatandó párbeszéd katolikus delegációjának tagjai közé. És így történt, hogy egy pünkösdi testvérem közbenjárására a katolikus delegációban találtam magam!

Ez a párbeszéd valódi áldás volt az életemben. Mialatt több mint tíz éven át évente egy hétig egy közös asztalnál ültünk, megosztva egymással az imát és a szót (az Igét), azalatt emberi kapcsolatok alakultak, immár nem a könyvek és iratok távolságából, hanem eleven kontaktusban.

Jézust hirdetni a kiengesztelődés Lelkében

Ezenközben bevontak abba a projektbe, amelynek neve: „Az evangelizáció évtizede a Krisztus Születése utáni harmadik évezred kezdetének előkészítésére”. Ennek a projektnek a magját egy kérdésben fejezték ki: „Eddig a különböző felekezetek keresztényei egymással kölcsönös konkurenciaharcban hirdették az evangéliumot, veszélyeztetve ezzel az igehirdetés hatékonyságát. Miért ne ragadnánk meg ezt a korszakos alkalmat arra, hogy Jézus Krisztust végre mint az egyetlen Urat és Megváltót hirdessük, a kiengesztelődés szellemében és testvéri egyetértésben, akkor is, ha eközben tekintettel vagyunk az adott egyházak hagyományaira és a saját hierarchia irányelveire?”. Ezen az alapon először egy európai találkozóra került sor Bernben, 1990-ben, azután egy nemzetközi találkozóra 1991-ben Brighton-ban és ezt követően más kontinentális találkozókra, mint pl. az orlandoi (USA) 1995-ben. Mindegyik a következő három pontra irányult: megújulás, egység, evangelizáció.

Az én ökumenikus megnyílásom azonban nem korlátozódott csak a pünkösdi egyházakra. Miután az Úr arra indított, hogy adjam fel a tanszéket az egyetemen és teljesen az igehirdetésnek szenteljem magam, felfedeztem Luther eszmekincsének erejét, és az ő művei azon könyvek közé tartoznak, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok. Az ő neve nemegyszer elhangzott a számból a pápa jelenlétében a Szent Péter Bazilikában és korántsem azért, hogy cáfoljam őt.

Kiengesztelődés Izraellel

Ezzel egyidejűleg az Úr véghezvitt bennem egy gyógyulást, amely, azt hiszem, kéz a kézben együtt jár a köztünk, keresztények közötti kapcsolatok javulásával: és ez az Izrael népéhez való viszonyunk. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amivel elkezdődött a megtérésem ebben a kérdésben. Hazafelé utaztam a repülőn első szentföldi zarándokutamról. A Bibliát olvastam és szemembe tűnt az efezusi levél egy mondata: „Soha, senki nem gyűlöli a saját testét” (Ef. 5, 29) Megértettem, hogy ez vonatkozik Jézusnak az Ő népéhez fűződő kapcsolatára is. És a zsidó néppel szembeni előítéleteim, amelyeket a tanulmányaim évei alatt észrevétlenül magamba szívtam, egy csapásra megbántásként jelentek meg számomra, mint amikkel magát Jézust bántottam meg. Megértettem, hogy meg kell térnem Izraelhez, „Isten Izraeléhez”, ahogy azt az apostol nevezi.

Ez az új beállítódás konkretizálódott abban a prédikációban, amelyet az elmúlt év Nagypéntekjén tartottam a Szent Péter Bazilikában és amelynek címe: „Lerombolta az elválasztó falat”. Egy olyan szöveg, amelyet nagy örömömre sok különböző nyelvre lefordítottak és terjesztettek és amely izraeli újságokban is megjelent.

A Szentlélek – a nagy orvosság

Néhány kis „terápiás” utalással fejezem be, hiszen Krisztus Testének gyógyulásáról beszélünk.

Az új Pünkösd és a karizmák megtapasztalása a gyógyulás egyik kegyelme Krisztus Testének egésze számára, amelyért felelősséget kell éreznünk. A nagy „orvosság”, amely Krisztus Testét kigyógyítja sebeiből, a Szentlélek. „Mivel a Szentlélek egy és oszthatatlan – ahogy az egyházatyák egyike írta – jelenléte és működése által az egymás között megosztott embereket önmagában elvezeti az egységre és eggyé teszi mindnyájukat”².

Ismerek egy spirituálét, amely nagyon tetszik nekem. Így szól: „Van egy balzsam Gileádban, amely a megsebzett lelkeket gyógyítja” (There is a balm in Gilead/ to heal the wounded souls”) Gilead vagy Galaad egy helység, amelyet az Ószövetség említ és amely illatszereiről és kenőcseiről volt híres (vö. Jer 8, 22).

Ha ezt a dalt hallom, megjelenik előttem egy vándorkereskedő képe, aki járja az utcákat és kikiáltja a portékáinak a nevét és előnyeit. A balzsam, amelynek az a gileádi csak képe volt, a Szentlélek. Ha megengeditek, most egy pillanatra én leszek ez az utcai árus és azt kiáltom: „Létezik egy balzsam az egyház számára, amely a levert szellemet, a sebzett lelkeket, Krisztus szétszaggatott testét gyógyítja. Jöjjetek, vegyetek pénz nélkül, bort és tejet! Vegyétek ezt az olajat! Vegyétek ezt a balzsamot púpozott adagokban!”. Hiszen a mi világunknak púpozott adag Szentlélekre van szüksége!

Ez a balzsam konkrétan a kölcsönös megbocsátáson keresztül hat és hálásak lehetünk II. János Pál pápának, hogy olyan bátor példákat adott nekünk ezekre a bocsánatkérésekre, amelyekkel az egyházak egymáshoz fordulhatnak.

Út az egységhez és a kiengesztelődéshez

Előadásom második részét annak kifejtésére szánom, hogyan látom ma az egységhez és a kiengesz­telő­déshez vezető utat és mivel tudnak nézetem szerint a karizmatikus mozgalmak ehhez hozzájárulni.

Létrehozva 2020. július 31.