4. Az Egyház szociális tanítása 

Az Egyház szociális tanítása mindig a szintézist keresi, és nem a szembenállást, nem a vagy-vagy, hanem a „nem-csak-hanem-is” a módszere. Az Evangéliumnak kettős megvilágítása van, eszkatológikus és morális. Más szóval, egyezik a dialektikus teológiával abban, hogy a krisztus hirdette Isten Országa lényege nem etikai természetű, azaz nem egy olyan eszmét, mely erőit egyetemes érvényességéből és elveinek tökéletességéből meríti, hanem Isten új, kegyelmi beavatkozásából, mely Krisztusban felülről lép közénk .

S itt érintkezik ez a dialektikus látásmóddal, mely kapcsolatot lát isten országa és a világ között. Ez a két látásmód nem alapvetően ellentétes, mint ahogyan nincs ellentétben a teremtés műve a megváltás művével, – ahogyan nincs ellentétben az agape és az erosz.   Jézus isten Országát a kovászhoz hasonlította, mely megkeleszti a tésztát, s a földbevetett maghoz, meg a sóhoz, mely ízt ad az ételnek, azt mondta, hogy nem ítélni jött a világot, hanem megmenteni. S ez teszi lehetővé, hogy az Evangélium hatását a szociális ügyekre sokkal pozitívabban lássuk.

Mindenesetre, a különbségek ellenére, néhány általános konklúzió levonható az Evangélium és a szociális terület kapcsolatáról. A következőket állapíthatjuk meg. Az Evangélium nem biztosít direkt szociális probléma megoldást. Ugyanakkor tartalmaz néhány hasznos elvet, melyet a legkülönbözőbb történelmi helyzetekre is alkalmazhatunk. S mivel a szociális problémák korról korra változnak, a keresztényeknek a feladata, hogy az Evangélium elveit az adott helyzetben megvalósítsák, alkalmazzák.

Pontosan ezt teszik a pápai enciklikák. Ezért van, hogy az egyik folytatja a másikat.  (Benedek pápa enciklikája folytatja VI. Pál pápa “Populorum Progressio”-ját  ), s alkalmazzák azt a társadalomban jelentkező ínségre. (ebben az esetben a globalizáció jelenségére)  és a felmerülő új kérdésekre Isten szavának fényében keresnek választ.

Benedek pápa “Caritas in Veritate,” kezdetű, szociális enciklikája bibliai alapokon áll, mégpedig úgy, hogy rámutat az Evangélium szociális jellegére: a szeretetre és az igazságra.   “Az igazság őrzi meg és fejezi ki a szeretetet felszabadító  hatalmát, az állandóan változó történelmi események közepette. […].Igazság nélkül bizalom nélkül, szeretet nélkül nincs társadalmi lelkiismeret, felelősség, és a szociális tevékenység privát érdekeket és a hatalom logikáját szolgálná, s így fokozódna a társadalom széttöredezettsége, különösen egy olyan globalizált társadalomban, mint a mienk (6]

Nem csak abban van különbség, hogy mit mondtunk és mit javaslunk, hanem abban is, hogyan alkalmazzuk, és milyen tekintéllyel. Más szóval, a pusztán teológiai diszkusszió a Magisztérium tanításává válik, és a pusztán személyes kezdeményezésű szociális cselekvés, ahogyan arra a dialektikus teológia buzdít, az individuum helyett az Egyház közösségi cselekvése lesz.

5. Szolgálni, és nem kiszolgáltatni magunkat másokkal

Olyan gyakorlati ponttal fejezzük be, ami mindenkit megszólít, s nem csak azokat, akik szociális területen dolgoznak. Láttuk, hogyan viszonyul Nietzsche az Evangélium szociális jelentőségéhez. Számára az Evangélium a forradalom negatív gyümölcse, a görög kultúrához képest visszaesés, a gyöngék bosszúja az erősekkel szemben.

Ő egyetlen dolgot emelt ki, meglátta, hogy a szolgálat előbbre való az Evangéliumban,mint az uralom, fontosabb a megkicsinyedés, mint a nagy dolgok utáni törtetés.

Azért vádolja a kereszténységet, ami annak legértékesebb ajándéka a világ számára.  Valóban, az Evangéliumnak a leghatékonyabb elve, ami befolyásolta a szociális területet, kifejezetten ez, a szolgálat szelleme. Nem véletlenül foglal el ez olyan fontos helyet az Egyház szociális tanításában. Jézus ezt tette tanításának sarokpontjává. (Lk. 22:25); Ő mondta saját magáról, hogy azért jött, hogy ő szolgáljon, s nem azért, hogy neki szolgáljanak. (Mk. 10:45).

A szolgálat egyetemes elv, az élet minden területét érinti, az állam a polgárait szolgálja,a politikusok az államot, az orvos a betegeket, a tanár a diákokat. De ezt másképpen, sajátosan kell alkalmazni az Egyház szolgáira. A szolgálat önmagában nem erény, (egyetlen erénykatalógusban nem található, nincs ott a Lélek ajándékainak felsorolásában,) azonban sokféle erénynek a következménye, különösen az alázatosságnak és a szeretetnek. Ez az a mód, ahogyan a szeretet nem keresi a maga érdekét, hanem a másokét, s viszonzás nélkül adja önmagát. (Fil. 2:4).

A szolga az Evangélium szerint, a világgal ellentétben, nem az alacsonyabb rendű, az ínséget szenvedő, hanem a felettes, az aki magasra jutott. Jézus mondja, hogy Egyházában, az az első, a vezető, aki szolgál. (Lk. 22:26), az első legyen mindenki szolgája.  (Mk. 10:44).

Most készülünk II. János Pál pápa boldoggá avatására. Könyvében „Ajándék és misztérium”  erős képpel fejti ki, mit jelent az Egyházban a tekintély, ezt pársoros versben, még a Zsinat alatt fogalmazta meg Rómában: “Te vagy az Péter. Te vagy az alap, melyen mások járnak, hogy eljussanak céljukhoz. Megtépáznak, mégis irányítod lépteiket. Ahogyan a sziklát felsértik a nyáj patái.”

Végezetül Jézus szavaira figyelünk, aki közvetlenül, miután megmosta tanítványainak lábát mondta, és mondja nekünk ma is: “Megértettétek, mit tettem?  Ti Úrnak és Mesternek szólítotok engem, s jól teszitek, mert az vagyok.  De ha én az Úr, és Mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, tehát tegyétek azt, amire példát adtam. ” (Jn. 13 12-15).

Köszönet Sztrilich Ágnes (SSS) testvérnek a fordításért.

JEGYZETEK

[1] A. von Harnack, “Mission und Ausbreitung des Christentums in den ersten drei Jahrhunderten,” Leipzig, 1902.

[2] St. Gregory the Great, Commentary on Job, XX,1 (CCL 143, p. 1003).

[3] A. von Harnack, “Das Wesen des Christentums,” Leipzig, 1900. Italian translation. “L’essenza del cristianesimo,” Torino, 1903, pp. 93 ss.

[4] A. von Harnack, “Il cristianesimo e la società,” Mendrisio, 1911, pp. 12-15.

[5] M. Dibelius, “Das soziale Motiv im Neuen Testament,” in “Botschaft und Geschichte,” Tubingen, 1953, pp. 178-203.

[6] Benedict XVI, “Caritas in Veritate,” No. 5.

Létrehozva 2011. május 19.