Véget ért ez a tanév is, a gyerekek már nagyon várták a nyári szünidőt. Sok szülőnek gondot jelent ilyenkor, hogy hol helyezze el, és mivel töltse ki a gyerekek idejét. Ezt kérjük el valóban Istentől, mert értékes tíz hét áll gyermekeink előtt.  Az  esztendőnek  a  20%-a  ez,  s  nem  mindegy,  hogy  mivel  töltik,  milyen hatások érik őket.

Diákokkal beszélgetve megkérdeztem őket: miért örültök ennyire a nyári szünidőnek? A válasz készen volt az egyik fiú nyelvén, és azt mondta: azért, mert végre azt tehetjük, amit akarunk, és ez az igazi szabadság, nem? És mit akartok? — kérdeztem. — Azt nem tudjuk. Majd a barátok megmondják. — Szóval mások akaratát fogjátok teljesíteni, és ez az igazi szabadság? — Hát nem — próbálta elütni a fiú — csak hát, majd ahogy alakulnak a körülmények. — Szóval ismeretlen erők sodrásába fogtok kerülni — és ez az igazi szabadság?

Nem  kötekedtem  tovább,  nem  az  volt  a  célom.  Értem  őket  is,  próbálom megérteni. De érdemes ezen elgondolkozni: mi is az igazi szabadság? Az, hogy azt teszem, amit akarok? Lehet-e az, hogy mindenki azt tegye, amit akar? Mindenki ugyanazt akarja? Pontosan ebből van bajunk nap mint nap, hogy mást akarunk, szinte ahányan vagyunk, annyifélét. Az akaratok ütköznek, és ebből lesznek a veszekedések, a perek, a háborúk. De akkor mi a helyzet a szabadsággal?  Mert  ha  nem  lehetséges,  hogy  mindnyájan  azt  csináljuk,  amit  akarunk, szabadságon viszont azt értjük, hogy azt tegyek, amit akarok, akkor ez azt jelenti: nem létezik szabadság.

Mit tanít erről a Biblia? Minket mindig ez érdekeljen, bármilyen kérdés, probléma, vitatéma előadódik, hogy mit mond erről Isten igéje?  
Először elmondom: Egy nyáron serdülőkkel voltunk csendeshéten. Volt néhány fiú, akik minden ellen lázadtak, s roppant élvezték, hogy destruálnak, lázítanak, rombolnak. Miért kell reggel felkelni? Miért kell egyszerre reggeliznünk? Miért kell este lefeküdni? — semmi nem volt jó. Annyira megrontották a légkört, hogy a hét vezetője egy merész lépésre szánta el magát. Néhány nap után este kihirdette, hogy másnapra felfüggesztjük a házirendet: Holnap mindenki azt tesz, amit akar. S így is lett. Nem volt reggel ébresztő, nem volt reggeli, elmaradt a bibliaóra — mindenki azt tehette, amit akart. Az ebédet azért felszolgáltuk,  ne  maradjanak  éhen,  de  nem  szólt  a  csengő,  amelyik  hív,  nem kell imádkozni, nem kell egyszerre elkezdeni, nem kötelező ebédelni. Aki éppen arra járt vagy nagyon éhes volt, s meglátta, hogy meg van terítve, az evett.

Délután úgy 3-4 óra körül jődögélni kezdtek a gyerekek: csináljunk már valamit, mert ez így borzasztó uncsi. És tessék már mondani, hogy mit tegyünk? A vezető azonban következetes volt, és azt mondta: estig nem. Mindenki azt tesz, amit akar.  Vacsorára már szólt a csengő, pillanatok alatt ott volt mindenki. Imádsággal  kezdtük,  és  nem  vontuk  le  a  tanulságokat.  Igyekeztünk  minden  felnőttes szövegtől megkímélni őket. Értették ők, hogy miről van szó. És a következő naptól megváltozott a légkör. 

Mert a folyók is mederben folynak, mégpedig gátak között, és ha gátszakadás van, akkor árvíz következik, és az mindig pusztít és rombol. A vérünk is nagyon  szűk  erecskékben  folydogál,  ráadásul  szabályos  lüktetés  adja  meg  a ritmusát az egész vérkeringésnek. Ha kilép a vér ebből a rendszerből, elvérzik az illető, meghal az ember.

Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, különösen mivel ez lehetetlen is, ha mindenkire gondolunk. Nincs olyan, hogy bármit teszek következmények nélkül. Következménye mindennek van. 

Mit jelent akkor a szabadság a Biblia szerint? Azt jelenti, hogy a lényünktől  idegen  erőktől  függetlenné  válik  az  ember.  A  Biblia  szabadságon  azt  érti, hogy a lényünktől idegen, de minket megkötöző erőktől szabaddá lesz valaki, és örömében, hálából a Szabadítójának elkötelezi magát. Erről még később beszélünk, egyelőre  ez legyen egyértelmű: mit jelent  az, hogy a lényünktől idegen erőktől megszabadulni?

Mindnyájan tudjuk, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy Isten az embert az önmagával való közösségre teremtette. Az ember mindenestől teremtő Istenétől függött, így megvolt mindene, így életnek volt nevezhető a léte. Egyetlen szóval kifejezve: boldog volt. Aztán egy idő után azt mondta: ne szóljon bele Isten a dolgaimba, majd én egyedül. Mivel Isten nem erőszakos, ezt lehetővé tette.
Amikor azonban az ember Istentől függetlenítette magát, rabjává vált az addig számára ismeretlen sötét erőknek. Azóta pusztítjuk magunkat és egymást, és ez  így  van  a  személyes  életünkben  is,  világviszonylatban  is,  és  ráadásul  nem tudjuk abbahagyni. 

Az ún. szabad akarat: mese. Ha lenne ilyen, akkor nem lennének szenvedélybetegek, és nem esnének vissza olyan sokan különböző elvonókúrák után is. Mivel az ember fellázadt Isten ellen, a bűne lett a büntetése. Azóta csak lázadni képes. Képtelen Istennel egyetérteni és az Ő akaratát cselekedni. Augustinus egyházatya így fogalmaz: Nem tud nem-vétkezni. Mondhatnánk egyszerűbben: csak vétkezni tud, de így még kifejezőbb: nem tud nem vétkezni. Eljut addig, hogy látja már a láthatatlan bilincseket kezén, lábán. Rázza bilincseit, szeretne  szabadulni  olykor  tőlük,  de  nem  tudja  megszabadítani  sem  magát,  sem egymást.  
Itt szólal meg a Szentírás örömhíre: Jézus Krisztus ezért jött, hogy megszabadulhassunk ezektől a lényünktől idegen, minket pusztító, számunkra legyőzhetetlen  erőktől.  Hogy  újra  szárnyalhasson  az  ember,  hogy  önmaga  fölé emelkedhessék, hogy azzá váljék, akinek Isten elgondolta, akinek Isten teremtette. Jézusnak még a neve is erre  utal, hogy Ő szabadítónak jött, mert neve pontosan ezt jelenti: Szabadító, Megmentő, Megváltó. 

A János evangéliuma 8,24-36 részében az Úr Jézus részletesen beszél erről, amikor azt mondja az okoskodó farizeusoknak — akik szintén azt mondták, hogy azt tesznek, amit akarnak —, akkor miért tesztek sok olyat, ami árt nektek, meg egymásnak? Azért, mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Kénytelen azt cselekedni. De akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad.

Ez volt Jézus programja. Ezért volt karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, hogy a Szabadító felkínálja ezt a lehetőséget az embernek, és aki az Isten elleni lázadás tehetetlen rabjává vált, újra képes legyen Isten akarata szerint élni, hogy  a  lényével  megegyező  erők  munkálkodjanak  benne.  Hogy  azzá  legyen, aki lénye szerint igazán az, hogy azzá váljék, akinek Isten megteremtette. 

Különös élmény volt számomra, amikor egy rövid ideig az iszákosmentő misszióban is szolgáltam, amikor először hallottam egy szabadult alkoholistától azt, amit azután többféle változatban sokszor hallottam, amikor kitörő örömmel számolt be arról, hogy most már szabad nem-innom. Először furcsán hangzott ez nekem, de láttam, hogy milyen bilincs egy szenvedély egy emberen, hogyan szeretnének szabadulni sokan, de nem tudnak a saját erejükből, csak amikor átélik Jézus Krisztussal kapcsolatba kerülve, hitetlenből hívővé válva, hogy lehet szabadulni. Átéli, hogy ott isznak mellette, és őt nem izgatja, nem kívánja. Azelőtt, ha a szagát megérezte már, ellenállhatatlan kényszer vitte a pohárhoz, s nagyképűsködött: akkor teszem le, amikor akarom, de nem tudta letenni. Most elmondhatja: szabad nem innom. 

Aztán a lelkigondozás során ezt sokféle változatban tapasztaltam, amikor emberek elmondták, hogyan kötözi meg őket valamilyen félelem, és Jézus Krisztus kioldozta őket a félelmükből, és ők egészen rábízták magukat, és megszabadultak minden fóbiától, szorongástól. Néhány hónap múlva találkoztunk, és ragyogó arccal mondták: eltűnt a gyötrő félelem. Már nem kötözi meg. Szabad nem-félnem. Egyikük így mondta: minden okom megvan nem-félni. Megint furcsa fogalmazás, de a lényeget kifejezi. 

Amikor valakit megkötöz a harag, és szinte éjjel-nappal a bosszút tervezi, miközben tudja, hogy nem tud bosszút állni, de nem tud szabadulni a tehetetlen haragtól, ez szívja az energiáját, örömét, és egy beszélgetés végén szíve szerint megbocsát, felszabadul. Elmondja: szabad vagyok.  
A múltkor találkoztam vele az utcán — mondta egy illető — és semmi rossz érzésem nem volt, semmi rossz gondolat nem jutott eszembe, amikor köszöntem  neki.  Utána  imádkoztam  érte.  Ez  neki  nagy  élmény,  mert  évek  teltek  el abban, hogy haragszom rá, bosszút is szeretnék állni, de tudom, hogy nem szabad haragudni, meg nekem se jó, ami bennem kavarog — és megszabadul. Jézus Krisztus szabadítónak jött.

Pál apostol sok helyen erősíti ezt a bizonyosságot olvasóiban: Krisztus szabadságra szabadított meg minket. Most akkor álljatok meg szilárdan ebben, és ne csússzatok vissza semmiféle rabságba. Itt a Törvény megtartásának a rabságáról van szó, de ez mindenféle rabságra érvényes. És újra mondja nekik: ti, testvéreim,  szabadságra  vagytok  elhíva.  Ezt  nem  is  nagyon  kell  mondogatni annak, aki ezt átélte. Inkább azokat kell bátorítani, akik még nem szabadok.

Sokan mondják: ez azért mégis ellentmondásnak tűnik. Paradox a fogalmazás, hogy Jézus megszabadít minket a lényünktől idegen megkötöző erőktől, hogy utána elkötelezzük magunkat Istennek, mint az Ő gyermeke, és az Isten gyermekeinek a dicsőséges szabadságát élvezzük. 

Hogy van ez? Megszabadít a lényünktől idegentől, de elkötelezem magamat Őmellette, és ez lenne a szabadság? A halnak a vízben és csak a vízben van szabadsága. A szatyorban nincs, meg a parton sincs. Ott vergődik és elpusztul. A mozdonynak a sínen van szabadsága. Ott futhat szabadon, és elvégezheti azt, ami  végett  készítették,  teljesítheti  a  feladatát.  Ha  kisiklik,  belesüllyed  a  homokba, és ha nem teszik vissza a sínre, ott szépen megrozsdásodik. Ami mozdítható, széthordják róla, és az égvilágon semmire nem lehet használni. 

Ez így van velünk is. Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, hanem az a szabadság, ha azzá válhatok, akivé lennem kell. Aki tulajdonképpen a lényem szerint vagyok is, aki lennék tulajdonképpen, de még megkötöznek a lényemtől idegen erők. Ha ezekből kiszabadít Jézus, akkor átélem az Is-ten  fiainak  dicsőséges  szabadságát  (Róm  8,21),  és  szabad  vagyok  mindarra, ami jó nekem. Végre azt tudom tenni, ami használ nekem is, meg másoknak is. És nem az a kényszer tart rabságban, hogy valami rosszat tennem kell. És mindezt  örömmel,  Isten  dicsőségére,  mások  javára  és  a  magam  gyönyörűségére is. 

Örülök annak, hogy sok ilyen embert ismerek. Ezek az emberek a helyükön érzik magukat. Ők nem menekülnek semmi elől és sehova. Ők elfogadják Istentől  azt  a  helyet,  ahova  Ő  tette  őket.  Elfogadják Istentől  önmagukat  annak  és olyannak, amilyenek. Elfogadják az adottságaikat. Istentől kapott adottságnak fogadják  azt  el.  Ez  nem  tehetetlen  beletörődés  a  változtathatatlanba,  hanem ez tudatos igent-mondás Isten rendelkezéseire. 

Csak egy bibliai példát említek. A Filippi levelet érdemes lenne ebből a szempontból elolvasnunk. Pál börtönben van. Beteg. A legközelebbi munkatár-
sai közül is néhányban csalódott. És miről szól a levél? Arról: én tele vagyok örömmel, és melegen ajánlom nektek is, hogy örüljetek az Úrban, ismét mondom: örüljetek.  És akkor elmondja, hogy minek örül. Ott van egy megbilincselt ember, aki teljesen szabad. Szabad arra, hogy a római katonákat, akikkel összebilincselték, (és hatóránként váltották egymást az őrök), Jézushoz vezesse. És egy kis gyülekezet jön ott létre. Ott van a levél végén: üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából valók. Ezek a smasszerek, a római katonák, akik keresztyénné lettek. 

Teljesen  szabad,  hogy  hirdesse  az  evangéliumot.  Teljesen  szabad  arra, hogy  hálát  adjon  Istennek,  és  filippi  testvéreinek  sok  mindenért.  És  teljesen szabad a halálfélelemtől is. Mert lehet, hogy nem jön ki onnan. Erről is ír. Lehet,  hogy  kivégeznek,  és  akkor  nagyon  jól  járok  —  mondja  —,  még  közelebb kerülök Krisztushoz. Ha meg nem végeznek ki, megyek hozzátok, akkor is jól járok, mert segítek még nektek. Csak jót rejt a jövője ilyen állapotban is. 

Ez  nem  valami  olcsó  optimizmus,  hanem  ez  a  bibliai  realizmus.  Amikor többet lát, mint bilincs, meg penészes fal, meg őr mellettem, meg a teljes kilátástalanság és bizonytalanság. Amikor ő ott is az élő Krisztussal közösségben van, ott is hívatása magaslatán áll, végzi az Istentől kapott küldetését: hirdeti az evangéliumot. Kiknek? Akiknek lehet. Aki éppen ott van, annak az egynek. Aztán hat óra múlva jön a másik, akkor annak. És tele van a szíve örömmel. Ezek az emberek elégedettek és hálásak, mert elkötelezték magukat Krisztus mellett, és ennek az elkötelezettségnek a semmivel össze nem hasonlítható szabadságában élnek. — Ez valóban paradox fogalmazás, de aki ezt tapasztalja, az csak megerősítheti ezt. És a megváltásban Jézus minket erre a szabadságra akar elsegíteni. Ő ebben a tökéletes szabadságban élt.

Az  evangéliumok  —  különösen  János  evangéliuma  —  tele  van  Jézus  bizonyságtételével, amikor újra és újra megemlíti: én nem a magamét mondom nektek, hanem amit az Atya a számba adott, azt adom tovább. Én nem a saját akaratomat  akarom  megvalósítani,  hanem  azét,  aki  elküldött  engem.  Teljes függés az Atyától. (Jn 12,49; 14,10). És mégis micsoda szabadság!  
Ezt éppen nagypénteken szemlélhetjük legjobban, amikor Jézus már megkötözve, leköpdösve, megalázva, összeverve ott van a bírái előtt. (Olvassuk el ilyen szempontból a szenvedés-történetet!) Ott mindenki megkötözött rab. Pilátust  kötözi  a  karrierféltése,  ettől  függ  minden  szó,  amit  kimond  vagy  nem mond. Kajafást kötözik az előítéletei meg a presztízse. Nem beszélve arról, hogy Pétert, Júdást mi kötözi…  
Mindenkit megkötöznek láthatatlan bilincsek. Ott egyetlen szabad valaki van: a megkötözött Krisztus, aki teljesen szabadon beszél a világ urát képviselő Pilátussal, s közli vele, hogy semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem kaptad volna. Aki szereti az ellenségeit, aki még utolsó leheletével is azokért imádkozik, akik keresztre juttatták. Hihetetlen szabadság! Teljes szabadsággal  beutalja  azt  a  gonosztevőt,  akit  vele  együtt  feszítettek  meg,  az üdvösségbe. Megkötözve is szabad. Ne féljünk ettől a fajta elkötelezettségtől!

Amikor valakinek a szívében megszületik ez a döntés, s mivel meggondolta, megrágta, visszavonhatatlanul kijelenti, ami Sadhu Sundar Singh-nek abban a sokat énekelt soraiban is megszólal: „Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust.” — Még csak a szívemben dőlt el. Aztán elkezdek lépegetni, és tényleg elkezdem  követni  Jézust.  Vagyis  minden  újabban  adódó  helyzetben  Őreá  figyelve, neki megfelelően igyekszem dönteni és viselkedni. „Ha nincs is társam itt — folytatja — én követem mégis Őt. Mögöttem a világ, előttem Jézus. Nincs visszaút, nincs visszaút.” — Ez az ének szövege.

Amikor valakinek ez személyes bizonyossága, átéli, hogy ebben az elkötelezettségben lesz igazán szabaddá. Ha pedig nem, ha abban az illúzióban ringatja magát, hogy én azt teszek, amit akarok, és erre a „szabadságra” akarok eljutni, akkor könnyen úgy jár, mint az a regényhős, aki a házasságot rabságnak tekintette, ezért nem kötelezte el magát soha senki mellett, viszont párhuzamosan több kapcsolatot, viszonyt is fenntartott, mert ő szabad akar lenni, mint a  madár.  Aztán  eljött  egy  este,  amikor  egyik  szeretőjénél  sem  volt  kívánatos személy, s legnagyobb meglepetésére az utcán maradt. Mégpedig egy nagyon fárasztó és forró nap után.  Elmondja: legalább lezuhanyozhatnék valahol, de nincs éjjel is nyitva tartó fürdő. Akkor mit tegyek? És ő, a büszke értelmiségi, szépen behúzódik egy pályaudvarra, és ott összekucorodik egy padon. Aztán elmélkedik pillanatnyi állapotán, és a következő summás megállapításra jut: akkor most már szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél.

Rendkívül találó jellemzése az Isten nélküli megkötözött embernek, mert a forgószél a madár lényétől idegen erő. A szél, a szembeszél, még a vihar sem idegen, mert legtöbb madár fölé tud kerekedni, azokkal megbirkózik, de a forgószéllel nem bír, és ez ellene dolgozik, elpusztítja. Bekerül a tölcsérbe, és vége. Szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél. 

Ebből a rabságból akarja Jézus Krisztus a benne hívőket kiszabadítani. Mert aki azt hiszi, hogy a szabadság a minden kötöttség nélküli lét, az idegen
erők rabjává lesz. Aki nem fél magát a minket igazán szerető Isten mellett elkötelezni, az pedig átéli az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát. Ennek egyszer kell eldőlnie egy ember életében, egyszer kell felkiáltania, hogy adjon szabadulást az Úr Jézus minden, lényünktől idegen erőtől, és aztán nap mint nap megerősíteni ezt a vele való közösséget. És a gyakorlat következtében, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, egyre könnyebb lesz felismerni az Ő akaratát, egyre nagyobb örömmel és bizalommal teljesíti azt az ember, mert látja: az igazán jó nekünk, amit Ő akar velünk.

Hogy telik el gyerekeinknek ez a vakációja? Mivel töltjük meg az idejüket? És hogyan telik el ez a néhány évtized, amit Istentől kapunk itt ezen a földön? Vajon láthatják-e rajtunk mások is, netalán az otthoniak, a gyermekeink is, annak az örömét, amit a magát Isten mellett elkötelezett ember él át, ahogy hullanak le róla a rossz szokások, kényszer-gondolatok, bűnök bilincsei, és egyre szabadabb lesz arra, hogy valóban üres edény legyen, amit Isten megtölt úgy, hogy túlcsordul, és másoknak is tudunk adni olyan értékeket, amiket mi is úgy kapunk. Nem a magunk rossz kedvét, fáradtságát, kételyeit adjuk tovább, hanem Istentől kapott mennyei értékeket. 

Szeretnék valóban azzá válni, akivé lennem kell Isten akarata szerint. Engem nem ijeszt ez a perspektíva. Szeretném azt végezni, amivel Isten megbí-
zott.  Szeretnék  oda  megérkezni,  ahol  Jézus  Krisztus  helyet  készített  a  benne hívőknek.  Szeretném  a  testben  hátralevő  időmet,  meg  az  örökkévalóságot  is Jézus Krisztussal eltölteni. Hozzá szorosan odakötődve, tőle teljesen és mindenben függve, a vele szoros lelki közösségben, abban az igazi szabadságban, amit Isten az övéinek kínál.

A szerző református lelkipásztor.

(forrás: refpasaret.hu)

Létrehozva 2012. július 5.