Amíg el nem érjük az emberélet útjának felét, arra vágyakozunk, hogy otthonunk legyen, ahová mindig hazavárnak. Az emberélet útjának felén túl már van otthonunk, s arra vágyunk, hogy mindig legyen, akit hazavárhatunk.

Ez utóbbi állapot jobban hasonlít a mennyországhoz, ahol vár minket az Atya az ő Egyszülöttével, aki a jobbján ül, és a Szentlélekkel meg angyalaival és szentjeivel. Az sejti, hogy mit jelent az, hogy bár Istenben nincs hiány és változás, mégis személyében isteni módon hazavár minket, aki maga is vár valakit, azt, akit a lelke szeret.
Az emberélet útjának felén túl – ha nem akarunk torz és infantilis lények maradni, és vállaljuk azt a nagy változást, amit ez a korszak felkínál nekünk – szenvedéseink nagy része a tékozló fiú atyjának szenvedése lesz. A szülőé, aki mindig hazavárja gyermekét, akkor is, ha útjait nem ő irányítja többé. Nem írhatja elő neki, hogy látogassa meg… Nem marad más, mint várni rá. És ez az ingyenes várakozás lesz gyermeke igazi otthona, járjon bármerre is a világban, akár nem is gondolva a szülői házra.
Hasonlót átél az igazi lelkiatya és a hű barát is.
Ha mernénk szívünk mélyére, de valóban a legmélyére tekinteni, bűneink gyökerénél is mélyebbre, oda, ahol Isten képmására alkotott teremtmény vagyunk, ott megláthatnánk annak a reménységnek kopott, de mégis kivehető vázlatát, amelyre Urunk, Jézus Krisztus Isten, a dicsőség Atyja hívott meg minket.
Ti emberek, mindnyájan a boldog örök életre vágyakoztok. De már nem is mertek vágyakozni rá, mert bűneitek következtében torz képet alkottatok Istenről megromlott értelmetekben. Pedig ő hazavár titeket! A mai nap erre a kézzelfogható bizonyíték, amikor szent Fiát testestül-lelkestül befogadja dicsőségébe. Ez a mennybemenetel megnyílt egének fönséges üzenete.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.com/