Aki az interneten megkeresi az önmegvalósítás szót, azonnal látja, hogy a fogalom fontos a mai ember számára: nemcsak számos utalást talál könyvekre, tanulmányokra, hanem meghívást is tanfolyamokra, kurzusokra, amelyek utat kínálnak az önmegvalósításra. Ugyanakkor a keresztények körében mintha nem szívesen látnák: az önmegvalósítás összeférhetetlennek tûnik a keresztény emberképpel.

1. Az önmegvalósítás fogalma

A keresztény szellemiség lexikona¹ rövid cikket hoz az önmegvalósításról, amely szerint – elsõ megközelítésre – az önmegvalósítás „tervszerû és tudatos igyekezet az élet számos olyan céljának megvalósítására, melyek – az adott lehetõségek kimerítése révén – mély, még el nem ért, azaz elérendõ összhangot alkotnak egymással.” A szó rokon kifejezései: az identitás, megtalálás, önmagunk lenni. Távolabbi forrásaiként pedig az újkor „alanyhoz fordulását” és a XIX. század bölcseletét jelöli meg.

Az önmegvalósítás annak az igénye és megtapasztalása, hogy a személy valóban úgy élhet, mint ahogy megfelel emberi méltóságának, a benne rejlõ képességek, lehetõségek sajátos egészének, sokszínûségének. Az önmegvalósítás a nagy többség számára talán nem tudatos, de legfontosabb és lényegét érintõ értelme: a személyben rejlõ kincsek kibontakoztatása, ennek lehetõsége, reménye.

Ezt a tanítást megtaláljuk a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes dokumentumában. „A mai ember úton van személyiségének minél teljesebb kibontakoztatása, valamint jogainak egyre teljesebb felismerése és biztosítása felé. . . Mert ez az evangélium közli és hirdeti Isten gyermekeinek szabadságát; minden változatban elutasítja a szolgaságot, amely végeredményben a bûn következménye; lankadatlanul figyelmeztet arra, hogy minden emberi tehetséget Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni; végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl. . . Mégsem szûnik meg ebben az isteni rendben a teremtmények, különösen pedig az emberek jogos autonómiája, sõt inkább visszanyeri méltóságát és szilárdabbá lesz.” (GS 41.)

Kétségtelen tehát, hogy az önmegvalósításnak ez a jelentése jó és fontos: megfelel Isten tervének, kifejezi a krisztusi emberképet, az evangéliumi örömhírt. „Korunk emberének is rá kell döbbennie, hogy a modern külsõ és belsõ felszabadulási törekvések (emancipációs ideológiák, a pszichológia, pszichiátria, a társadalomtudomány és gazdaságtudomány különbözõ tudatosítási törekvései) ugyanazt a célt tûzik ki, amely a János-evangélium elsõ olvasóinak korát lelkesítette: azok is az egyén belsõ szabadulását akarták a lélek belsõ erõi által. Más szóval: a »gnózis« keresése a szó tágabb értelmében, általában jellemzi az embert. De különösen erõs a »belsõ ember« – a belsõ élet, a tudatban való belsõ felszabadulás – keresése olyan korokban és helyzetekben, amelyekben az ember külsõ életének sorsát nem tudja irányítani vagy befolyásolni.”² A keresztény nevelés, a lelkipásztorkodás egyik célja éppen az lehet, hogy kiemelje ennek az emberi és keresztény feladatnak fontosságát, figyeljen a modern ember eme igényére, és ugyanakkor utat mutasson arra, hogy hogyan lehet ezt minél helyesebben megvalósítani – az egyházi közösség életében is. A mai társadalomban az élet gyakran embertelennek, mindenki mindenki elleni harcának mutatkozik, fõleg a totalitárius rendszerekben. De demokratikus formáiban is nyílnak lehetõségek és kötelességek a személy értékeinek figyelembevételére, kibontakoztatására. Ezekért küzdöttek és küzdenek a felszabadításteológia helyes irányai.

A zsinat azonban azt is kijelenti, hogy „az ember, ez az egyetlen földi lény, akit magáért az emberért akart az Isten, teljesen csak akkor találhat önmagára, ha õszintén ajándékul adja önmagát.” (GS 24.) Vagyis a keresztény felfogás szerint az ember csak Istenben teljesedhet ki egészen, csak benne találja, valósíthatja meg önmagát.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. január 17.