A szerző görögkatolikus lelkész, egyetemi tanár.

Amint a bűn is lassú bomlás eredménye, a föltámadás a bűnből, az új élet is lassú folyamat gyümölcse. A halálosan súlyos bűn nem „derült égből villámcsapás”, és az erkölcsi feltámadás sem az.

A lassú bomlás a bűnökről való gondolkodásban kezdődik. Ki mint gondolkodik, előbb-utóbb úgy is fog élni. A gondolati bűnök – még ha letagadjuk, elítéljük, magunkba fojtjuk is – megtalálják az utat, hogy tettekké váljanak. A megelőzés itt a legfontosabb: ügyelni a gondolatok tisztaságára, kisöpörni a másokat megszóló, irigykedő, lenéző gondolatokat, vagy egy bűnnel való rokonszenvezést. A föltámadásból élni ezen a szinten láthatatlan, senki nem tudja, mennyit vívódom gondolataim megfürösztésével, mennyire igyekszem frissé és élővé tenni azokat. Senki sem látja a gondolati összeszedettségre való törekvéseimet a mindennapi életben vagy a Liturgián. Ha ezen a téren elsorvadást engedek, akkor kezdődik a látható bűnös elsorvadás.

A bomlás aztán lepaktálással folytatódik: „senki sem tökéletes, a mindennapi élet, a kisebb rosszat lehet választani” stb. Az erkölcsi követelmények ideálisan magasnak tűnnek, s az ember magának tudja a kompetenciát, hogy válogasson köztük. Ekkor történik meg, hogy a bűn egyszerűen hibává degradáljuk. Olyan hibává, ami szükségszerűen van, nem is kell szégyellni magam miattuk sem az emberek (mindenki ezt csinálja!) sem az Isten előtt. A gyónás hangvétele ekkor félig tréfálkozó, teljesen hiányzik a szégyen, „természetes, hogy van bűnöm, de csak mindennapiak…” Lassú korhadás ez, aminek aztán elég egy kis lökés, hogy az egész épület összedőljön. Ha itt a keresztény felfogás a bűnről megrövidül, ha pusztán hibává válik, akkor a feltámadás is megrövidül, a megbocsátás is könnyűnek tűnik.

Az a legsúlyosabb, amikor a bűnöket kettéosztjuk: van ami Istent bántja, van ami az embert. Ez egy csöndes deizmus, Istent az bántja, ha nem imádkozom, ha nem böjtölök – de a szexuális vagy politikai életemhez semmi köze. Isten hiánya a végén már nem is nyugtalanítja az embert. Ekkor él az ember a humanizmus, az önmegvalósítás szintjén. A bűnt többnyire már nem Istenre, hanem saját magára vonatkoztatja, s emiatt valóban van lelkiismeret-furdalása. A bűn ekkor lemaradás a legjobb Énem mögött: ekkor felismerem, hogy a hazugsággal, a segítség elmulasztásával, a pontatlan munkával és egyáltalán minden bűnömmel nem a másiknak ártok elsősorban, hanem saját magamnak. Én nem voltam olyan erős, hogy segítsek, én viselkedtem színvonalon alul, magamat tettem hazudóssá stb. A bűnt ekkor a legjobb Énemhez viszonyítom, nem Istenhez.

A keresztény felfogás sajátossága, hogy a bűn, a legkisebb is, Isten személyes megbántása. Megbántása a teremtő szeretetének, megváltó fáradozásának és áldozatának, gondviselő gondosságának. Jóllehet a gyónás miatt felosztjuk a bűnöket súlyos és bocsánatos bűnökre, de elsődlegesen csak egyfajta bűn van: ami Isten szentségét sérti. A keresztrefeszítést nem csak „gonosz emberek a távolban”, hanem én magam is kis részekből összerakom a keresztet. Gyógyulás, a kereszt drámájának megértése csak innen származhat.

Az áttörést Krisztus hozta meg a húsvét nagy eseményében, s azóta is vannak életünkben áttörő nagy feltámadások, nagy események, lelki megrázkódtatások, egzisztenciális belátások – de ritkán. Én inkább hiszek a csönden feltámadásban. Ahogy a bűn története folyamatszerű: lassú, sokszor alig észrevehető megingásból, gondolati szertelenségből, motívumok elgyöngüléséből származik, úgy az „ellentörténetnek”, a feltámadásnak is ilyennek kell lennie. A gondolatok összeszedés és tisztán tartása, a lepaktálások kerülése, az egyszerűsítések óvatossága, a mindenapi motivációs erő, mindennapi ima, béke, türelem. Alig láthatóan.

Én a lassú feltámadásban hiszek, és egyre inkább tisztelem azokat, akik csöndesen, nagy látványos feltámadások nélkül viszik végig életüket, akik mindennap élnek a feltámadásból, gondolataikban, munkájukban, kapcsolataikban mindennap Isten előtt érzik magukat. Persze Isten a maga végtelen szeretetében és intelligenciájában mindenkit „testreszabottan hív, nevel”, s ezért az útjai valóban kifürkészhetetlenek. Lehet ebben villámcsapásszerű megtérítés, feltámasztás is. De ez nem ment fel a saját erőfeszítéstől.

Forrás: parochia.hu

Létrehozva 2018. április 1.