Garadnay Balázs atya 2004-ben publikálta főiskolai jegyzetét A keskeny út öröme és járhatósága címmel. Ezt a jegyzetét vette alapul és egészítette ki néhány hosszabb példával. Saját lelkivezetői gyakorlata alapján is tudja, milyen nehéz összeegyeztetni az igazságérzetet a vezetői-főnöki elvárásokkal, az engedelmességet az alázattal.

Jó szívvel ajánljuk olvasásra és elmélkedésre mindazoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek életükben. A szerk.

Szent Benedek amikor 12 éves korában Rómába indult tanulni, a lelkiatyja figyelmeztette: „Ha nem akarod elveszíteni az üdvösséget, akkor menekülj Rómából!” Ennek ismeretében, kellő óvatossággal érkezett meg Rómába, és megtapasztalta a Város kettősségét: az apostolok szentségének érezhető jelenlétét, és a pogány, bűnös emberek lelki mocsarát. Egy darabig bírta, aztán elvonult szentebb környezetbe, Subiacoba, majd később Monte Cassinora remetének.

Remeteként, majd a remetéket összegyűjtő és közösségbe kapcsoló apátként lelki „ars poetica”-ja: A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát a Mennyei Atyát és a Jópásztort jeleníti meg. Életét teljesen áthatja a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.[1]

Az isteni törvény: építkezés és nem a rombolás. Tévesen értelmezett „haladó” segítség az, ami szidja, gyalázza az Egyházat, és összeomlással fenyeget, hiszen Jézus megígérte, hogy a pokol kapui se vesznek erőt rajta (vö. Mt 16,18). Benedek pozitív, konstruktív egyéniség. Szent VI. Pál pápa Európa védőszentjévé avatta. Bizalommal kérhetjük: mutassa meg ma is a mélypontból kivezető utat! Tőle tanulva igyekezzünk mi is részt venni az „építkezésben”: az ellenségeskedés és a rossz hír terjesztése csak tovább lazítja a már mozgó köveket, a szeretet és a szolgálatkészség képes stabilizálni az építményt. Nekünk egészséges, élő Kövekből kell az Országot építenünk.

Távol maradt az embereket egymástól elválasztó, öncélú teológiai vitáktól (pedig van rá begyakorlott ideológia: ez viszi előbbre a fejlődést stb.). Ő Krisztus békéjének az embere, s úgy építi a Hegyen a Várost, hogy nem felejti: az Építőmester az Úr (vö. Zsid 11,10).

Regulájában írja: az állhatatlan szerzetesek „nyomorult életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni.”[2] Így fejezi be a meddő vitát: „Hagyjuk!” Tanulhatunk tőle: merjünk mi is hallgatni a rosszról, és ilyen „diadalmentesen” lezárni egy témát.

Assisi gazdag posztókereskedőjének fia, Francesco lába elől se söpörték el az angyalok a botlást okozó köveket! A gazdagság, a lovagi élet eszménye, a városok közti háborúk gyilkos összecsapásai nem az istenfélelem építőkövei voltak. És az Egyház sem tudott ebből kiemelkedő, az örök élet világosságáról bizonyosságot sugárzó utat mutatni a kereső embereknek. Isten csendes hangja azonban, ami a lélekben szólal meg, erőteljesebb a csatazajnál, ami be akarta zárni az emberek fülét, és ki akarta oltani a szívükből a szerető ragaszkodást Isten és az embertársak iránt. És Francesco zaj-függönyén áthatolt az Úr hívó szava.

Pedig nem sok támaszt kapott ahhoz, ami következett életében, sem szüleitől, sem az egyháztól. Istentől azonban megkapta. És az Úr szólított melléje társakat. És az Úr adott neki engedelmes szívet, ami e világ élvezete fölé emelte. És elkezdte építeni az Úr templomát, majd az Egyházát, és olyan tapintatos finomsággal fogta meg a lepusztult köveket, hogy ne érje őket további sérülés, és lehessen belőlük megújult épületeket alkotni.

Ferenc nem bántott senkit, nem vádolt senkit, pedig lett volna mit kifogásolni. Nem vádolta szüleit, sem a püspököt, sem a pápát, a gazdagokat sem, inkább azt kereste, hol tud javítani valamit, kinek lehet a segítségére. Azt kérdezte, hogy ő maga mit hibázott, és neki mit kell tennie, hogy más ember lehessen – tőle mit kíván az Isten?

Eszébe nem jutott, hogy kioktassa elöljáróit – az „én jobban tudom” gőgzuhatag nem talált utat Ferenc szívéhez.

S aki a későbbi korokban nem így tette, hanem másokra mutogatott és másokat vádolt, az elszakította az egyház varratlan köntösét. Ferenc pedig megújította az egyházat, megelevenítette benne a Lelket, és szavak nélkül, puszta jelenlétével prédikált, s az emberek szívükbe fogadták Jézus örömhírét.  

Thomas Mertonnak nehéz gyermekkora volt. Apja új-zélandi származású művész (festő és muzsikus), anyja amerikai. Szülei Párizsban ismerkedtek meg egymással. Így Thomas Franciaországban született, de 1 éves korában már Amerikában élnek. Amikor Thomas 6 éves lesz, édesanyja meghal. Ettől kezdve édesapja éjszakai bárzenészként keresi kenyerét.

Thomas nem kap vallásos nevelést. 10 éves korában Franciaországban, majd 3 év múlva Angliában élnek. Tizenhat éves korában édesapját is elveszíti. Ezután a nagyszülők nevelik Amerikában. Egy év múlva újra Angliában van, a cambridgei egyetemen tanul. Nyári vakációját Rómában tölti. Elmegy a Tre Fontane-i trappista kolostorba, s ott valami megérinti. Elolvassa a Bibliát, és kezd imádkozni.

Egyetemi tanulmányait Amerikában folytatja, a New York-i Columbia Egyetemen. Itt beiratkozik egy Aquinói Szent Tamás kurzusra. Szent Ágoston Vallomásait és Kempis Tamás Krisztus követését olvassa. Ezek végképp megérlelik benne a gondolatot: megkeresztelkedik a New York-i Corpus Christi Plébánián. Ekkor 23 éves. Pár hónappal később – tanulmányai végeztével – elnyeri a bölcsészdoktori fokozatot.

Úgy érzi, megismerte már a világ kínálatait, s ezek helyett a szerzetességet választja: ferences szerzetesnek jelentkezik, de méltatlan előélete miatt nem veszik fel. Világlátott emberként megtanult már a jéghátán is megélni – azt mondja: Semmi baj, ha nem vesznek fel, én akkor is úgy fogok élni, mint egy szerzetes. De egyre inkább vágyódik arra, hogy igazi szerzetes legyen, méghozzá trappista. Lelki atyja is bátorítja, így levelet ír a trappista apátnak, és feltárja előtte lelke vágyódását.

Radikálisan felszámolja múltját: ruháit elküldi a szegényeknek, könyvei nagy részét a Kollégiumra hagyja, négy megírt könyvének kéziratát széttépi, és a szemétbe dobja. „Nagy, általános búcsúzkodás után becsapódott a taxi ajtaja és elindultunk. Nem fordultam hátra, hogy megnézzem a távolodó kocsi után bámuló fejeket a kapu boltíve alatt. … Fölszálltam a vonatra, és ezzel elszakadt az utolsó szál is, amely az eddig ismert világhoz kötött. A szó földi, erkölcsi értelmében tényleg meghaltam. Ez az utazás átmenet volt ebből a világból egy új életbe. … Szabad voltam. Fölfedeztem a szabadságomat. Istenhez tartoztam, nem saját magamhoz: és aki Hozzá tartozik, az szabad. Szabad a földi élet minden szorongásától, aggodalmától, bánatától, a földi dolgok szeretetétől. Mi a különbség az egyik hely és a másik, az egyik ruha és a másik között, ha az életünk Istenhez tartozik, és egészen az Ő kezébe helyeztük magunkat? Egyedül az áldozat számított, az, hogy akaratomat egészen Neki adtam át. A többi mellékes.”[3]

És az álma megvalósul: felveszik Kentucky államban a Bardstown közelében lévő Gethsemáni kolostorba. A trappista eszmény szerint él: egyedül Isten! Társait mind szentnek tartja. Naponta 10 órát imádkoznak, a fennmaradó időben a mezőn dolgoznak. Napirendjükben nincs semmi változandóság: aki belépett, az tudja, hogy szerzetessége első napján ugyanazt teszi, amit élete minden napján, az utolsó napjáig tenni fog. Teljes csendben élnek, és szigorú böjtöt tartanak. Közös hálóban van a fekhelyük, a deszkapriccs.

Harmincnégy éves, amikor pappá szentelik. Két év múlva kinevezik magiszternek. Elmélyed a pusztai remeték írásainak tanulmányozásában. Ő maga is ír (11 kötetet). Önéletrajzának (Hétlépcsős hegy) első kiadása 400 ezer példányban fogy el. Zavarba jön, szégyelli népszerűségét, mert veszélyezteti magányát, elrejtettségét. Elöljárói se értékelik írói tevékenységét, illetve nem mutatják ki elismerésüket, mivel a trappista életszemléletbe nem fér bele az irodalmi munkásság. Talentumait mérlegelve és lelke vágyódására hallgatva nagyon szeretne írni, s a világ is azt várja tőle, hogy alkosson. A Kentucky Egyetem nagyra becsüli tudását, és 1963-ban díszdoktorrá avatja.

Rendi elöljárói – lelkük mélyén – tudatában vannak értékeinek, elmélyült lelkiségének. Már tíz éve magiszter, amikor engedélyezik neki, hogy a kolostor területén egyéni remeteségbe vonuljon, és teljes elzártságban éljen. De ha írni szeretne, közlik vele, hogy ez az ő rendi kereteikbe nem fér bele. Feloldhatatlan feszültségben éli meg Louis testvér a belső késztetés és a elöljárói tiltás ütközését. Keresztre feszítve érzi magát, s így fejezi ki fájdalmát: „Börtönben érzem magam, ülök a priccsen, míg előttem a főinkvizítor gyufáért kotorászik a zsebében, amelyet, szerencsére, a másik nadrágjában felejtett. … Négykézláb kúsztam fel a szeretet hegyére, és nem tudom, hol láthatnám közelebbről a poklot!”[4]

Történetének koronája, hogy az az apát, aki nem engedi őt írni, annyira tiszteli és nagyra tartja, hogy őt kéri meg lelkivezetőjének és gyóntatójának! És Louis testvér tudja, hogy „nem illik” ezzel visszaélni, és meg sem kísérli lelki beszélgetésük alkalmával befolyásolni apátját, hogy oldja fel tilalmát.

Megteszi ezt az Úristen: Thomas Merton életszentségre törekvő élettörténetének megoldása az lett, hogy végül megkapta az engedélyt, hogy az emberek lelki éhségét csillapítsa írásaival. Ma Thomas Merton könyveit a világ minden táján milliók olvassák, és épülnek misztikus írásain.

Ma, 54 évvel halála után talán még elevenebben értjük sejtelmes meglátását, mint annakidején, a saját korában értették – mintha épp nekünk, a XXI. század elején önakaratunkban vergődve kínlódóknak nyújtaná a megoldás kulcsát: „Ha magamban egyesíteni tudom a Keleti és a Nyugati Kereszténység áhítatát és gondolatait, a Görög és Latin atyákat, az Orosz és Spanyol misztikusokat, előkészíthetem magamban a megosztott Kereszténység újraegyesülését. Ez a rejtett, szavakban ki nem fejezett egység végül is minden Keresztény látható egységévé válhat. Ha a megosztottat ismét egyesíteni akarjuk, nem halmozhatjuk és szaporíthatjuk a megoszlást, nem tüntethetjük el egyiket a másikban. Ha így tennénk, az egység nem lenne Keresztény. Az egész megosztott világot önmagunkban kell hordoznunk és Krisztusba emelnünk.”[5]

[1]  Szent Benedek Regulája (Bencés lelkiségi füzetek, 1.), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1992.

[2] Szent Benedek Regulája, 1. fejezet, 14. oldal

[3] Merton: Hétlépcsős hegy, 341-343. oldal

[4] in: Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, SZIT, Bp. 1979. 487. oldal

[5] in: Puskely Mária: Akik hittek a szeretetben, 508. oldal

Létrehozva 2023. március 3.