Garadnay Balázs atya 2004-ben publikálta főiskolai jegyzetét A keskeny út öröme és járhatósága címmel. Ezt a jegyzetét vette alapul és egészítette ki néhány hosszabb példával, aki saját lelkivezetői gyakorlata alapján is tudja, milyen nehéz összeegyeztetni az igazságérzetet a vezetői-főnöki elvárásokkal, az engedelmességet az alázattal.

Jó szívvel ajánljuk olvasásra és elmélkedésre mindazoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek életükben. A szerk.

Könyvem bevezetőjében írom:

A szentekről néha azt mondják: nem normális emberek. Nem úgy cselekszenek, ahogy a világ elvárná tőlük. Ugyanis olyan szinten tárult fel előttük Jézus Krisztus fönséges ismerete, hogy annak fényében – Pál apostollal együtt – minden mást szemétnek tekintettek. (vö. Fil 3,8)

E világi életük sajátossága kétségtelenül zavaróan hathat azokra, akik nem jutottak el az istenismeretnek erre a szintjére. A körülöttük kialakult konfliktusokat feljegyezte a történelem, és botránkozik rajta, aki a történésben csak az emberi oldalt szemléli: miért kellett ennyi szeretetlenséget eltűrnie rendi közösségétől Szent Benedeknek, Keresztes Szent Jánosnak, Avilai Szent Teréznek, Lisieux-i Szent Teréznek, Thomas Mertonnak és Szent Pio atyának; rokonaitól Assisi Szent Ferencnek, Assisi Szent Klárának; lelkivezetőjétől Árpád-házi Szent Erzsébetnek és Alacoque Szent Margitnak.

Fent említett szeneket elöljáróik nagyon kemény próbának vetették alá, és engedelmeskedtek nekik. Idézek egy-két párbeszédet, amit az elöljáróknak engedelmeskedve mondtak Jézusnak, megindokolva, miért nem teljesítették az isteni parancsot. És Jézus megdicsérte őket, hogy az elöljáróiknak engedelmeskedtek, s nem Neki – mert az elöljáró szava az Isten szava!!!

Avilai Szent Teréz engedelmessége: Perjelnő korában megírja a nővérek lelki épülésére az Énekek Éneke kommentárját. Megmutatja gyóntatójának, aki – Aquinói Szent Tamáson nevelődve – csak legyint rá, s kérdezi, mire jó leírni ilyen gondolatokat? S ráparancsol, dobja tűzbe az egészet. Teréz pedig szó nélkül, visszakérdezés (Miért? Komolyan gondolta? Nahát!) nélkül bedobta a tűzbe a kéziratot. Teréz teljesen nyugodt, mert szabad, nem kötődik semmihez; a nővérek is, mert csak ők tudják, hogy már készítettek róla másolatot; s a domonkos atya is, mert reméli, ezzel megmentette Terézt az inkvizíció vizsgálódásától.

Alacoque Szent Margit elöljáróit nyugtalanítja a gyakori eksztázisa, Istenbe merült élete, különösképpen, mikor nővértársai hibáiról szól a jézusi üzenet. Az Úr azonban azt kívánja tőle, hogy viselje a ránehezedő küzdelmeket nővértársai megmentéséért, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és a világban élők Isten iránti bizalmának, szeretetének növekedéséért. Mindez azonban sértő az elöljárók és nővértársai számára, ezért szigorú vizsgálatoknak vetik alá, amelyek sok belső konfliktust okoznak Margit Mária nővérnek. Nagy lelkiereje és türelme segíti át a társai okozta nehézségeken. Lelkiatyja mellette áll, és igazolja a jelenések valódiságát. Margit nővér feltárja előtte Jézus kívánságát, a Szent Szív tiszteletének széleskörű terjesztését és Jézus Szíve ünnepének bevezetését (a Szív Jézus egész személyét jelenti). Egy év múlva azonban ezt a jó szándékú lelkiatyját (Claude La Colombière SJ) Angliába helyezik. Ettől kezdve még nehezebb lesz az élete, nővértársai szinte kiközösítik, a főnöknő is komoly próbatételeknek teszi ki, pl. azzal, hogy a jézusi utasítással ellenkező parancsot ad neki.

Margit nővér keserűen panaszkodik az Úrnak emiatt. „Mondd meg az elöljáródnak – hangzik a válasz – hogy én jótállok érted, és ha fizetőképesnek tart engem, én leszek a te kezesed. … Akarom, hogy a szabályzatot minden más fölé helyezd. Sőt, örömmel veszem, hogy elöljárónőid akaratát az enyém fölé helyezed, még akkor is, ha megtiltják, amit én parancsolok neked. Tedd meg mindazt, amit tőled kívánnak, én majd megtalálom a módját, hogy sikerre vigyem akaratomat még az olyan eszközök által is, amelyek úgy tűnnek, mintha ellenkeznének és keresztülhúznák szándékaimat. …

Én egyáltalán nem tekintem megbántásomnak, ha szembeszállsz és ellenkezel velem, mert elöljáróidnak engedelmeskedni akarsz. Azt akarom azonban, hogy megtanuld: korlátlan ura vagyok ajándékaimnak, és teremtményeim semmiképp se tudnak engem megakadályozni abban, hogy végbe vigyem szándékaimat. Éppen ezért nemcsak azt akarom, hogy azt tedd meg, amit elöljáróid mondanak neked, de még azt se tedd meg az ő engedélyük nélkül, amit én parancsolok neked. Mert én az engedelmességet szeretem, és anélkül senki nem nyerheti el az én tetszésemet.”[1]  

Megdöbbentő a megoldás: azt hinnénk, ilyenkor Jézus parancsa szerint kell eljárni. De ne felejtsük: a rendi elöljáró, a lelkivezető Jézus nevében szól. A kérdés tehát nem az, hogy Istennek vagy embernek engedelmeskedik-e, hanem: Istennek az elöljáró szava által megmutatkozó parancsának engedelmeskedik, vagy annak, amit önmagán keresztül hall. És Jézus helyesli, hogy előbbre valónak tartotta az elöljáró szavát, mint a Belső Hang követését, hiszen ez utóbbit könnyebb félrehallani, mint a füllel hallható, elöljárón keresztül érkező utasítást.

Szent Fausztina Kowalska nővér mindenben igyekezett engedelmeskedni Jézus utasításainak, de az ő élete se volt könnyebb, mint annakidején Alacoque Szent Margité: a Jézustól kapott feladatokat ugyanannyira nem vették komolyan elöljárói (Napló, 38., 49., 51.), mint amennyire Margit nővérnek nem engedélyezték az isteni parancsok teljesítését. A megpróbáltatások tehát sem évszázadhoz, sem nemzetiséghez nem kötődnek – aki az Isten ügyét szolgálja, annak élre kell állnia, és a hűségéről tanúságot kell tennie. Ez a helytállás elsősorban engedelmességet jelent, ahogy ezt Jézus kifejtette Szent Margitnak (44. fejezet). Fausztina nővér – Alacoque Margithoz hasonlóan – két ellentétes parancs engedelmességi konfliktusába került: gyóntatója kétségbe vonta az isteni sugallatok hitelességét. „Nővér, ez képzelődés! Ön valami eretnekséget gondolt ki! Nem szabad a sugallataira hallgatnia! Ha az Úr Jézus újra mondana magának valamit, tudassa velem, de ön, nővér, nem teljesítheti azt!” Ez a tilalom hatalmas sötétségbe sodorta Fausztina nővért. A szentmisén Jézus szólt hozzá: „Mondd meg a gyóntatódnak, hogy ez a mű az enyém, és téged, mint nyomorúságos eszközt használlak fel.” Fausztina ezt válaszolta: „Jézus, nem tudom megtenni, amit mondasz, mert a gyóntatóm szerint minden csak önámítás, s nem szabad hallgatnom semmilyen parancsodra. Nem teszek meg semmit, amivel most megbízol. Kérlek, bocsáss meg, Uram, nem tehetek semmit; hallgatnom kell a gyóntatómra. Jézus, kérlek szépen, bocsáss meg! Te tudod, hogy szenvedek ettől a helyzettől, de gyóntatóm nem engedte meg, hogy parancsaidat kövessem.” Jézus kedvesen, s megelégedéssel hallgatta Fausztina nővér panaszkodását, és jóságosan azt mondta: „Mondj el mindig mindent a gyóntatódnak, amit parancsolok, s amit mondok neked, de csak azt tedd, amire engedélyt kapsz! Ne aggódj, és ne félj semmitől, én veled vagyok!” Pár nap múlva érdekes fordulatot vett az ügy: Fausztina ismét elment gyónni ehhez az atyához, és – ahogy Jézus mondta – elmondott neki mindent. S az atya válasza: „Ne féljen, nővér, önnel nem történhet semmi rossz, nem engedi meg az Úr. Ha engedelmes marad, ilyen magatartással nem kell aggódnia. Isten talál majd rá utat, hogy művét keresztülvigye. Kérem, tartsa magát ehhez az egyszerűséghez és az őszinteséghez, és mondjon el mindent az általános főnöknőnek. Amit mondtam, azért tettem, hogy figyelmeztessem önt, mert még a szentek is tévedhetnek. Néha az ördögtől jön egy-egy sugalmazás, néha saját magunktól. Ezért kell óvatosnak lennünk. Továbbra is úgy viselkedjék, mint azelőtt. Látja, nővér, ezért nem haragszik az Úr.” (Napló, 643-646.)[2]

Döbbenetes – Fausztina nővér tudja, hogy amit hall, az igaz, valóban Jézus beszél vele, de azt is tudja, hogy Jézus feltétlen engedelmességet kíván a hozzá hűséges lélektől. S lám, ez a helyes megoldás, ezt várja Jézus: engedelmességet az elöljárónak, a gyóntatónak, még a „biztos” ismerettel szemben is. „Légy mindenben engedelmes lelkiatyádnak. Az ő szava az én akaratom. Erősítsd meg lelked mélyén a tudatot, hogy én beszélek az ő szájával, és azt kívánom, hogy előtte lelked állapotát ugyanazzal az egyszerűséggel és őszinteséggel tárd fel, mint előttem. Újra elismétlem ezt neked, gyermekem, tudd, hogy szava számodra az én akaratom.” (Napló, 979.)

Keresztes Szent János: Isten akaratát helyezi a legelső helyre. Saját akaratunk nem számít (akkor sem, ha nagyszerű, pl. hogy karthauzi legyen), s a másik ember ötlete sem ér semmit, ha az nem az Isten akarata. Kész elfogadni az ember által tolmácsolt isteni akaratot, de csak azt. A legjobb érdekében vállalja a legnehezebbet is.

Reformjaiért a rendtársai – féltékenységből, és a saját megrögzött szokásaik zavartalan folytatása érdekében – a toledói rendházuk börtönbe zárják. Érthető lenne, ha ellenérzéssel lenne rendtársai iránt, ő azonban a szeretet szabadságát éli meg e börtönévei alatt is. Itt írja a Szellemi párosének című misztikus költeményét.

Szent Pio atya: Egyházi elöljárói is hozzájárultak megaláztatásához, és nehezítették keresztjét. Kezdetben ugyanis annyira érthetetlen volt számukra a tapasztalt jelenség, hogy eltiltották Pio atyát a nyilvánosság elől (ugyanis hamar híre terjedt a csodának), és nem engedték a népnek szentmisét mondani, s távol tartották tőle lelkigyermekeit is. Nem írhatott és nem kaphatott levelet. Át akarták helyezni egy eldugott kolostorba – ezt a nép megakadályozta. A Szent Officium szigorú megfigyelés alatt tartotta. Állásfoglalása érthető, de elhamarkodott volt: „A Szent Officium vizsgálatot folytatott P. Pio ügyében, és kinyilvánítja, hogy a P. Pio körüli jelenségek nem természetfölötti eredetűek. Felhívja a hívők figyelmét arra, hogy ehhez tartsák magukat. Kelt Rómában, a Szent Officium Palotájában, 1923. május 30-án.”[3] Egy kánonjogban jártas rendtársa segíteni igyekezett neki és beadványt szerkesztett a Szentszékhez Pio atya védelmében. Ő azonban széttépte az írást, mondván: „Távozz tőlem sátán! Hogy merészelnék én Édesanyámra kezet emelni? Az édesanya büntetését a gyermeknek jó szívvel kell vennie! Csak így válhat belőle becsületes felnőtt!”[4] Gyakran hangoztatott mondása: „Az egyházban vagyok, és benne maradok. Ezerszeresen odaadom életemet az egyházért és a Pápáért.”[5]

XI. Pius pápa meglátta az igazságot, és hatálytalanította a Szent Officium rendelkezését. De addig 10 év telt el, s elgondolható, hogy a tiltás évtizedében mekkora fájdalmat okoztak a híveknek is, Pio atyának is! Élete nagy próbatétele volt ez, hiszen ő tudta Isten- és az ő igazát, mégse tett semmit elöljárói akarata ellen. Elfogadta és engedelmeskedett neki. Pedig „emberileg” lett volna rá oka és módja, hogy kiálljon az igaza mellett, ő azonban a rejtőző Jézus Krisztussal való együttszenvedést vállalta, az pedig nem melldöngetés, igazsághajhászás és nagyhangúskodás, hanem csendes áldozathozatal, úgy, ahogy a nyírója előtt elnémuló Báránytól tanulta (vö. Iz 53,7.). Hiszen épp ebben rejlik a lényeg: a stigmákat nem a szenzáció kedvéért kapta, hanem hogy általa Krisztus keresztáldozatára emlékeztesse az embereket, és igaz bűnbánatra és az életszentségre vezesse őket. Ez pedig aligha érhető el az elöljáró elleni lázongás rossz példája által.

Amikor a provinciális közli vele a pápa fölmentő ítéletét, Pio atya a földre borult, előbb hálát adott Istennek, aztán kezet csókolt a provinciálisnak és („ugye megmondtam” diadalittasság nélkül!) remegő hangon kérte: fejezze ki háláját a Szentatyának az ő nevében is. Másnap, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén – 10 év után először – a hívek jelenlétében mutathatta be szentmiséjét.[6]

(folyt.)

[1] In: Jean Ladame: Jézus Szíve apostola – Alacoque Margit-Mária élete, SZIT, Bp. 1985. 72-73., 84. oldal

[2] Valami hasonló próbatétel történt Szeghy Ernő és a rendbe jelentkező Marcell atya között is (39. fejezet).

[3] Blanár: i.m. 74. oldal

[4] Blanár: i.m. 137. oldal

[5] Blanár: i.m. 139. oldal

[6] Vö. Blanár: i.m. 74-83. oldal

Létrehozva 2023. március 1.