Megálltál már valaha, hogy elgondolkodj azokon a látszólag véletlenszerű eseményeken, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy szakmailag idáig eljutottál? Akár most kezdtük el a karrierünket, akár a közepén járunk, akár hivatásos életünk végéhez közeledünk, számos tényező befolyásolta, hogy hogyan jutottunk el a jelenlegi pillanathoz.

Személy szerint, amikor elkezdtem az egyetemet, nem gondoltam az írásra, mint karrierlehetőségre. Azonban az angoltanárom bátorítani kezdett, hogy van bennem tehetség, így talán jövő is van benne számomra. Ez a felismerés késztetett arra, hogy egyetemet váltsak, hogy hozzájussak egy kíváló képzéshez feltörekvő újságírók számára.

Ott volt néhány professzorom, akik pozitívan hatottak rám, és arra bátorítottak, hogy az újságírást válasszam pályámnak. Egy alkalommal, több sikertelen próbálkozás után, sikerült interjút készítenem az egyetem egyik prominens vezetőjével. Miért döntött végül úgy, hogy beleegyezik abba, hogy interjút készítsek vele? Megtanított egy olyan elvre, amelyet soha nem felejtettem el – és azóta is gyakran használok: “A kitartás semlegesíti az ellenállást.”

Első újságírói munkám egy kisközösségi kiadvány szerkesztőségénél volt. Ez azt jelentette, hogy nemcsak szerkesztő voltam, hanem a helyi önkormányzati tudósító, sportriporter, rovatvezető, szerkesztőségi író és fotós is. Ha egy nagyobb újságnál kaptam volna munkát, valószínűleg egy speciális szerepet kaptam volna, például szerkesztőként, vagy a rendőrség vagy a városháza “beosztottjaként”, esetleg gyászjelentést íróként. Nem kaptam volna meg azt a sokoldalú hátteret, amit egy kisebb, kevésbé tekintélyes újságnál kaptam.

Újságírói pályafutásom minden állomásán a szakma tapasztalt veteránjaival dolgoztam együtt, akiktől sokat tanultam. A képzés és a tapasztalat “kincsesbányája” szolgált felkészülésként, hogy a CBMC-USA és a CBMC International munkatársa lehessek, itt szerkesztőként és kiadványigazgatóként 20 évet eltöltsek, valamint az azt követő évek során végzett munkámra.

Van egy vicc arról, hogy valaki egy helyi lakostól útbaigazítást kér egy másik úti célhoz. A helybéli ránéz, és azt mondja: “Innen nem lehet odajutni”. Valójában a pályafutásom is ezt tükrözi. Nem tudtam volna karrierem minden egyes új szakaszát elérni anélkül, hogy előbb ne mentem volna el valahová máshová, gyakran olyan munkakörbe, amelyet nem is vettem volna fontolóra, ha a körülmények nem mutatnak abba az irányba.

Ez vezet el a következtetésemhez: Akár felismerjük egyből, akár nem, Isten az Ő nagy bölcsességéből és a velünk kapcsolatos különleges tervéből kifolyólag minden egyes lépést, amit az életben teszünk, szakmailag és személyes útunk során, az Ő gyermekei számára rendel el. Íme néhány alapelv, amit az út során megtanultam:

Bízzunk, még akkor is, ha nem ismerjük az utat. Bevallom, gyakran megkérdőjeleztem, hogy miért ezt az állást ajánlották nekem, és miért nem azt, miért nem kaptam olyan lehetőségeket, amelyekre úgy éreztem, hogy teljesen alkalmas vagyok. Miután hit által Jézus Krisztusra bíztam az életemet, felfedeztem, hogy az Úr sokkal jobban tudja, mi a legjobb nekem. “Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek könyve 3. 5-6)

Ragaszkodni a hithez a jövő bizonytalanságával szemben. Ha rajtam múlott volna, az életem és a karrierem sokkal másképp alakult volna, mint ahogyan alakult. Hála Istennek, Ő pontosan tudta, hogyan tervezett engem, és hogyan tudnám a legjobban szolgálni Őt. “Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jeremiás próféta könyve 29, 11)

Forrás: keve.org, Monday Manna

Létrehozva 2022. december 3.