Különös nap ez a mai: halottak napja. Ezekben a napokban, hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára.

Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezekben a napokban mindenki találkozik valahogy a halállal.

Találkozik a gyermek, aki talán csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon a földi életből eltávozott hozzátartozóinak emlékét idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál. Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít és nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember, halálra születik. Pedig „senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog” – (Euripidész).
Ma – modortalanság ide, vagy oda – éreznünk kell a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb, s tisztáznunk kell a kérdést: vajon a síron túl is létezik élet?

A halállal kapcsolatban két út tárul fel az ember előtt. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik, ezen az úton járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Ezt az első olvasmányban Jób pátriárka, már sokkal konkrétabban fogalmazza meg: „Tudom, hogy Megváltóm él, és a végső napon feltámadok a földből” (Jób 19, 23). Az Újszövetség már a feltámadás előfeltételét is meghatározza, ami nem más, mint a második isteni személyben, a Jézus Krisztusba vetett hit. Mert Szent János evangéliuma szerint, aki hisz a Fiúban annak örökélete van, és Ő feltámasztja az utolsó napon (vö Jn 6, 37-40).

Tehát a halállal kapcsolatos útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a mi Urunk Jézus Krisztus, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.

Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.
Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet

Az elmélkedés elolvasható Fr. Szilveszter blogján.

Létrehozva 2014. november 2.