„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.” (Péld 31,25)

Szerintem génjeimben van az aggódás. Biztosan anyukámtól örököltem. Mint a halványkék szememet, enyhén görbülő mosolyomat.

Fiatalabb koromban nem tűnt fel. Kamaszként sosem értettem, miért nem tud anyu elaludni, amíg haza nem érek. Aztán nekem is lettek kamaszaim, és most rajtam a sor: ülök a díványom, mintha nézném a tévét, de a gondolataim a mentők, kórházak, sőt egy elképzelt temetés körül járnak.

Amikor még nem voltak gyermekeim, érthetetlenek voltak számomra anyukám történetei az egészségem miatti aggodalmairól. Totyogó koromban elvitt az orvoshoz, mert mindegyre elestem. Miután megfigyelte, hogyan játszom a rendelőben, az orvos közölte anyukámmal, hogy a lábam nem tudja követni a gondolataim sebességét. Meg akartam nézni valamit, elindultam felé, de közben valami más ragadta meg a figyelmemet, és inkább az kellett volna.

Azt gondolhatnánk, hogy ez az emlék segített, mikor én magam lettem anyuka. Szó sincs róla. Mikor első gyermekem elmúlt egyéves, és még nem kúszott, biztos voltam benne, hogy valami nagy baj van, s elvittem orvoshoz.

Az aggódnivalók végtelen sorával rendelkezem ma is. Gyerekek. Házasság. Anyagiak. Egészség. Kapcsolatok. A jövő. Ha szabadjára engedem a gondolataimat, a legvadabb forgatókönyveket tudom elképzelni címként a Mi lesz, ha…? kérdéssel. Mi lesz, ha kiteszik a férjemet? Mi lesz, ha idősödő szüleimet otthonba kell rakni, vagy hozzánk költöznek? Mi lesz, ha megbetegszem, és nem tudom ellátni a családomat?

Az idő múlásával rájöttem, hogy régi aggodalmaim 99%-a nem valósult meg. Mégis rengeteg időt és energiát elvesztegettem rájuk. De sajnálom! Milyen jó lenne valami hasznosat kezdeni velük! Mi lenne, ha az aggódásomat felajánlanám Istennek?

Állítsuk szembe az én hozzáállásomat mai igénk főszereplőjével: „Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé” (Péld 31,25). Gondolatai, cselekedetei nem voltak csüggedtek, fáradtak. Nevetve nézett a holnap elé! Nem nemtörődömséggel, hanem bizalommal Istenben.

Erőt és méltóságot adott neki hite Istenben, és ez mosolyt csalt az arcára, kuncogást a szívébe, amikor a jövőre gondolt. Bízott Istenben, akinek múltbeli hűsége biztosíték volt a jövőre nézve.

Hányszor megtapasztalhattam én is az életemben! Akár azt is, hogy aggódásaim tárgyából áldás származott. Például, mikor a kisfiúnk harmadikos volt, súlyos diszlexiát állapítottak meg nála. Ó, mennyit aggódtam tanulmányi előmenetele miatt! Még más gyermekek sikerei is összeszorították a szívemet. Vajon ő át fog menni az erdei tájékozódási vizsgán? És a jogosítványhoz szükséges írásbelin? Tud-e majd főiskolára vagy egyetemre járni?

Kisfiam tanulási nehézségét Isten az én hitem erősítésére használta. Mialatt igyekeztem a rám törő pánikot átfordítani imádságba és dicsőítésbe, és bízni Isten tervében és időzítésében, a Vele való kapcsolatom egyre szorosabbá vált. Az is egyértelmű volt, hogy a kognitív nehézségeken átvergődve gyermekünk minden megtett lépéssel erősebb és magabiztosabb lett.

Ez volt az egyik módszere Istennek, hogy aggódásgénemet Benne való bizalommá formálja át. Valahányszor felajánlom Neki az épp aktuális aggódnivalómat, egyre könnyebb mosolyogva tekinteni a jövő felé, mint ahogy Példabeszédek-beli nővérem is teszi.

Isten ismeri a jövőmet, és ismer engem. Az én dolgom, hogy azon igyekezzem, hogy egyre jobban megismerjem Őt, miközben a jövőt újra meg újra a kezébe helyezem.

És az én dolgom az is, hogy kicsit többet nevessek…

Uram, segíts, hogy aggódásomat mindig fel tudjam Neked ajánlani, imádságra és dicsőítésre tudjam fordítani, tudva hogy a jövőt egyedül Te ismered. Hadd pihenjek meg szerető karjaidban, tudva hogy Te a legjobbat akarod nekem, nekünk. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. április 18.