Megrendülten az adoratio és a contemplatio kapujában

A kimeríthetetlen TITOK asztalához értünk és a kibeszélhetetlen valóságot szeretnénk kimondani. A Végtelent próbáljuk véges keretek között megragadni, a mérhetetlen Szentséget óhajtjuk kifürkészni.

Méltó módon közeledve “hitünk szent titka” misztériumához, iparkodunk elkerülni az öreg Simeon “meglátását”, miszerint “jel lesz, melynek ellene mondanak”. Az Eucharisztia titkát sokféle elnevezéssel illették az idők folyamán – (ÚR ASZTALA – ÚRVACSORA – KENYÉRTÖRÉS – COMMUNIO – EUCHARISZTIA -MISSA – SZENTMISE). Mi, a jel és a valóság vonatkozásában e realsymbolum hatására is figyelünk. Miként a kisgyermek körüljárja és megcsodálja egy karácsonyfa varázsát, mi úgy járjuk körül és csodáljuk meg Krisztus jelenlétének misztikus realitását. Előbb a biblikus eseménysorra vetünk egy pillantást, majd az értelmezés tükrében magára Krisztus misztériumára.

 Az Írások tanúsága…

Izrael, pusztai vándorlásának szorongatott helyzetében, Mózesen keresztül az atyák Istenéhez folyamodott, aki mannával táplálta, “apró mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér”. “Mózes pedig azt mondta nekik: «Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek.» ” Jézus Krisztus saját magát, az égből szálló mannához hasonlóan, a mennyből alászállt élő kenyérnek vallja: “Én vagyok a mennyből alászállott (élő) kenyér.” /1Jn. 6, 41./

“Jézus így szólt hozzájuk: «Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és azén vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.»” (Jn.6, 53-56) E tanítását szenvedésének előestéjén erősítette meg övéiben. Az utolsó vacsorán, melyet tanítványaival fogyasztott a húsvét megünneplésére, a kenyér feletti áldásban a történelem egyik legnehezebben érthető tettét hajtotta végre:

“És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: «Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Hasonlóképpen vette a kelyhet is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: «E kehely az újszövetség az én vérem által, amely tiérettetek onttatik ki.» ” (Lk. 22, 19-21) Szent Pál, a nemzetek apostola, aki Krisztus ellenségéből lett az Úr bajnokává miután felismerte a Názáretiben, Jézusban, élete megmentőjét, szabadítóját és urát), rejtett látásából fakadóan, mint Krisztus tanúja, hirdeti a hívőknek az Úr “hagyatékát”

“Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondta: “Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a kelyhet is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: “E kehely amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e kelyhet, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. ” (1 Kor. 11, 23-26) Pál, az Úr tanúja, féltékenyen őrködik Krisztus testének és vérének titka felett, s amit az apostolok még nem érthettek oly világosan Jézus szenvedésének és halálának előestéjén, azt ő, mint a Feltámadott szolgája, már szent félelemmel és tisztelettel vallja meg az apostoli tanáccsal egyetértve:

“Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg az ember azért önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a kehelyből. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és eszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk. ” (1 Kor. 11, 27-32) A fenti idézet világosan tükrözi, hogy nem mindegy, milyen lelkülettel közeledünk a szent Kenyér misztériumához. Ha az össz-misztériumot tekintjük, felismerhetjük, hogy a “méltó” módon történő közeledés nem más, mint az őszinte alázat bűnbánat és töredelem. Miként Mózesnek a saruját kellett levetnie az égő csipkebokor látásában megjelenő Isten előtt, úgy nekünk szellemi-lelki értelemben kell ugyanezt megtennünk. Le kell vetnünk bűnös szándékainkat, vágyainkat és ábrándjainkat, és le kell borulnunk a Fölséges jelenléte előtt! Ha mégis méltatlanul vesszük magunkhoz az Úr testét, akkor elzárjuk utunkat az élet forrásához, ami nem jelent mást, mint lassú sorvadást és halált. Elveszítjük szívünk éltető fényét, elménk tisztán látását, és testünkre is kihat szentségtelen megnyilvánulásunk.

Az értelmezés fénye…

E szent történések felidézése után vessünk néhány pillantást a kenyérre, mint szimbólumra és a Jelenlétet hordozó misztériumra. A jelkép, a szimbólum meghatározása szükségesnek bizonyul további “elmélődésünkben”. Közmegegyezésen alapuló, mesterséges, fogható, megtapasztalható és érzékelhető valóságok a jelek. Bennük «valami szellemi, közvetlenül el nem érhető valóság fejeződik ki és ismerhető fel. A szimbólum tehát arról is beszél, ami a felszínes, az első felületes tekintetre való láthatón túlmutat.»[1] Eredetileg egy széttört tárgy két darabja volt, amit össze lehetett illeszteni és így adta meg a teljes valót (symballein: összeilleszteni). Később olyan kifejező tulajdonságot vett magára, amely alkalmas arra, hogy valami benső magasabb rendű valóságot megjelenítsen. E sorok alkalmasak arra is, hogy felhívják a figyelmet a megtört Kenyér titkát, melyet a hívek magukba fogadnak (szívük mélyén egyesülnek Krisztussal), és a hívek egységükben, mely nem más, mint Krisztus egysége, megjelenítik a Krisztus-test egészét, az Egyházat. (Ezzel nem állítva azt, hogy pusztán ebből, és e hívőkből állna Jézus Egyháza!) Hogy mélyebben megérthessük e titok értelmét az Eucharisztia jel és valóság voltáról, az Egyház tanításának veretes megfogalmazását hívjuk segítségül.  “Különbséget kell pontosan tennünk három dolog között, amelyek egymástól el vannak különítve ebben a szentségben, ti. a látható alak, a test valósága és a lelki hatás között. Az alak: a kenyér és a bor; a valóság: a test és a vér; a hatás: az egység és a szeretet. Az első: «szentségi jel és nem a szentség valósága»; a második: «szentségi jel és a szentség valósága»; a harmadik: a «szentség hatása, és nem szentségi jel». De az első a kettős szentségi valóság jele. A második pedig egyfelől jelzi az egységet és a szeretetet, másfelől, mint a szentség valósága létezik. A harmadik pedig a test és vér jelezte hatások valósága. Hisszük tehát, hogy a szavak alakiságát, amint azt a kánonban találjuk, egyrészt Krisztustól az apostolok, másrészt tőlük az utódaik kapták.”[2]

A fentiek tehát világosan szólnak az Úr Testéről, a Kenyérről, mint szimbólumról és valóságról. Erről tanúskodik Franz-Josef Nocke is szentségtani leírásában. “Krisztus eljövetele átváltoztat. Az evés és az ivás nem marad puszta étkezés, hanem az Úr vacsorája lesz; a kenyér és a bor nem marad csupán élelmiszer, hanem az ő jelenlétének és önátadásának reálszimbóluma lesz: Krisztus teste és vére, hogy az egybegyűltek egy test legyenek, részesüljenek az ő önátadásában is.”[3]

Az átváltozás három szinten történik. Először az összejövetel változik át: “Úrvacsora” lesz. Másodszor a “lakoma” központi jele: a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik. Harmadszor pedig az egybegyűltek is átváltoznak! Hogy miként is történik ez valójában, azt megsejthetjük az eucharisztikus imából, a szent liturgia misztériumából. A bűnbánatban és az igeliturgiában megtisztult imádkozó gyülekezet az Egyház papjával egységben esedezik Isten erejének, a Szentléleknek teremtő jelenlétéért, miután “szívüket felemelve” megmerültek a hála a magasztalás és az imádás miliőjében. A Léleklehívás (epiklézis) után az Egyház megemlékezik magáról a szerzésről, és szent csöndben megrendül az átváltozás (consecratio) valóságától és misztériumától! Ezek után a hívő közösség vallomást tesz hitünk szent titka erőterében: “Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Az Eucharisztia erőterében

Most érkeztünk el annak pillanatához, mikor a hívő közösség a Kenyeret és a Bort, Krisztus testét és vérét a maga valóságos jelenlétében, szívébe-lelkébe és fizikai valóságába fogadja! Csodálatos előképei e “lakomának” az ószövetségi áldozati lakomák, melynek kapcsán részesedtek a bűnért bemutatott áldozati állat húsából. Itt a megöletett (és feltámadott) Bárány áldozati lakomájából részesedik a keresztény ember. Krisztus egyetlen keresztáldozata válik jelenvalóvá szétfeszítve a tér és idő korlátjait! E misztériumban válik megragadhatóvá az Úr vacsorájának áldozati jellege. Egyben ez a “jegyesi lakoma” rámutat a Bárány “menyegzőjének vacsorájára” is, melyet menyasszonyának, Egyházának készített! Ebben megragadható az Úr vacsorájának áldozati, jegyesi és menyegzői misztériuma is.

“Az Eucharisztia az egység szentsége, akár különböző helyekről, akár különböző korokból származókról van szó. Krisztus örök jelenléte azok között, akik megosztják vele asztalát.”[4]

E valóságtól megrészegülten az Isten emberének meg kell rendülnie az alábbi ima súlya alatt:

“Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, te az Atya akaratából a Szentlélek közreműködésével halálod által életre keltetted a világot, szabadíts meg engem szent tested és véred által minden vétkemtől és minden bajtól: add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tőled.”[5]

Itt szinte szükségszerű lenne elnémulni, és szent csendben imádni az Urat, mert a szó itt már elégtelenné válik (vagy válhat). Ezt sejteti meg az alábbi eset is, midőn Szent Bonaventúra tanította a noviciusokat imádkozni, azt hagyta meg nekik, hogy buzgón imádkozzák a zsoltárokat, könnyhullatással sirassák vétkeiket, de ha megjelenik az Isten, akkor hagyják abba.  “Mert ahol száz szó is kevés, ott egy szó is sok!” – Vallja Gyökössy Endre, a pasztorál pszichológia professzora. Egy szentéletű ferences is (P. Dr. KÁKONYI ASZTRIK) hasonlóan érez és ír a Szent jelenlététől megrendülve, és szemlélve az Úr dicsőségét:

“A CSEND elvezet a TABERNÁKULUM CSENDJÉIG.

A LEGNAGYOBB és legtisztább CSEND a MEGVÁLTÓ SZERETET jelenléte.

JÉZUS SZERETETÉBŐL gyógyító CSEND sugárzik, mely elrendez, megnyugtat, felülmúlja a félelmet, bizalmat ébreszt, megpihentet és az ÉLETNEK távlatot, reménységet, lelkesedést és örömet ajándékoz.

A CSEND tanít meg hallgatni, várakozni, beszélni, csodálkozni, énekelni, szemlélődni.

A CSEND és az IMÁDSÁG elválaszthatatlan!

Minden igazi imádság csenddel kezdődik! A CSEND megtisztítja a belső látást: szemlélődésre nevel.

A CSEND A MEGVÁLTOTT ÉLET CSODÁLATOS AJÁNDÉKA.”[6]

Itt kell megemlékeznünk arról is, hogy egyre gyakrabban, az Eucharisztia ünneplése csöndes hálaadásban, dicsőítésben és imádásban folytatódik éjjel és nappal, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Az átváltoztatás pillanatai az átváltozás perceibe és folyamatába torkollanak. “Belső énünk különleges átlényegítéséről van tehát szó, amely fokozatosan megy végbe. A földi Liturgia fölkészít a mennyei, királyi vendégség mámorára. Ezért azokat, akik csak ritkán áldoznak, a következő szavakkal biztatja Pszeudo-Areopagita Dénes: «Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr.» “[7]

Olykor élő tabernákulumokként járnak-kelnek Isten alázatos és engedelmes gyermekei. Megindultan a Szent érintésétől önkéntelenül is felsóhajtanak: O sacrum convivium!

“Ó szent vendégség, melyben Krisztust vesszük magunkhoz, megújítjuk szenvedésének emlékét, lelkünk eltelik kegyelemmel, és jövendő dicsőségünk zálogát nyerjük.”

Az egyik legrégebbi keresztény irodalomban, Antiochiai Szent Ignác, a halál elleni gyógyszert (pharmacum immortalitatis) véli felismerni benne. (vö.:Jn.6,58.) A szenthagyomány soha nem szakadt el a realitástól, hogy Krisztus az igazi gyógyító, aki orvosolja a bűnt, helyreállítja életünk hibás működését és részesít a feltámadott élet kegyelmeiben. Aquinói Szent Tamás zseniálisan, mesterien énekli meg a szent titkok misztériumát:

“Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem! Kenyér és bor színben titkon vagy jelen. Néked szívem, lelkem átadja magát, mert Téged szemlélve elveszti magát.

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik, de a hallás rólad hittel biztosít: Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab, Igéd igazánál mi van igazabb?! A keresztfán rejtéd isten-voltodat, itt a színek rejtik emberarcodat, de én mind a kettőt hiszem s vallhatom, kérve, amit kért a bűnbánó lator.

Ahogy Tamás látta, nem látom sebed, mégis Istenemnek vallak tégedet. Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak, tebenned reméljek, s téged vágyjalak. Urunk halálára emlékeztető áldott Kenyér, élő, s embert éltető! Add, hogy éljen lelkem belőled csupán, s jó ízét tebenned ne veszítse szám!

Kegyes pelikánom, Uram, Jézusom! Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom. Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá: világ minden bűnét meggyógyítaná. Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt! Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik? Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat, leljem szent fényedben boldogságomat! Amen.”[8]

Nem tehet az ember mást e szimbólum és valóság előtt, mint megfeledkezik magáról, belefeledkezik a templom, a szent hely csendjébe, s ha ezt szíve-lelke teljes odaszánásával teszi, akkor megszólal a Csend és kihallik belőle Krisztus hangja. “Ha szeretjük az Oltáriszentséget, és szívesen időzünk a szeretet e csodálatos titkának imádásában, akkor önkéntelenül is egyre többet tudunk meg Krisztus szeretetéről.”[9]

Itt válik igazán a keresztény tiszta szívűvé, itt érti meg mit is jelent a szegénység, tisztaság és engedelmesség a hívő élet átváltozásában. Egyfajta szerelmes ájult csodálkozásban jut el a keresztény létének teljességére szüntelenül maga előtt látva az Urat! Valóságos jelévé válva Krisztusnak! Assisi szentje erre eszmélhetett, mikor így imádkozott:

“Vonja el, Uram, értelmemet szerelmednek tüzes és mézédes folyama mindentől, ami az ég alatt van (minden földi dologtól), hogy szerelmed iránti szeretetből meghaljak, amint Te irántam való szerelemből meghalni méltóztattál.”

Csakis ilyen lelkülettel nőhetünk túl önmagunkon és válhatunk teljes emberré, még inkább önmagunkká, még inkább cölibátusban élővé és családossá (!), közösségi lénnyé és Isten számára szabaddá! Jellé e világ számára, mely képes világítani, és ízt adni! Csakis így lehetünk nem pusztán szemlélői, hanem hordozói Krisztus symbolumának és valóságos jelenlétének. Így ismerheti fel a világ is jelvoltunkból az igazi “JEL-en-LÉT”-et! Megragadottan, a zsoltárossal hinni és élni kell igéből, és óhajtanunk kell a szív tisztaságát, mint Isten termékeny csendjének gyümölcsét.

Gyönyörködj az Úrban,
és megadja szíved kéréseit!
Hagyd az Úrra utadat,
bízzál benne, mert ő munkálkodik:
világossá teszi igazságodat,
jogodra fényt derít.
Légy csendben, és várj az Úrra!

(Zsolt. 37, 4-7.)

“Elmélődésünket” egy elbeszéléssel zárjuk le, mely méltó keretet biztosít az Úr jelenvalóságának gondolatához és megtapasztalásához. E lelkületben érhetjük el a “puritas cordis” szeretettől sugárzó méltóságát. Hagyni magunkat Istentől felkapottan és letéve, miként a szél is hol fölkapja, hol pedig leejti a sárguló falevelet. Engedni, hogy Isten tegyen velünk, amit akar. A legreménytelenebb helyzetben is tudni, hogy ő szeret, és szüntelenül áldani e szeretetért! Az éjszaka sötétjében is ragaszkodni Hozzá, és amikor semmit sem látunk, akkor is imádni Öt önmagáért! Csodálatosan megtapasztalhatjuk Krisztus szerető ölelését ebben a sötétben, melyben az egyetlen reményt hitünk ragaszkodása jelenti: “Tudom, hogy szeretsz!” Így válik érthetővé a hit hűségében Keresztes Szent János énekének értelme is:

“Ó éj, hajnalnál drágább
ó éj, te voltál szívem vezetője.
Ó éj, te a frigy láncát
fonod a szeretőkre,
és szeretőt olvasztasz szeretőbe.”[10]

Ha lenne bátorságunk felismerni és elfogadni valódi állapotunkat; és képesek lennénk szeretni önmagunkat minden nyomorúságunk és sötétségünk ellenére, akkor fölhangozna Isten teremtő szava a lelkünk legmélyén: “Legyen világosság!” Minden félelmünk, neurózisunk és pszichózisunk elillanna. Krisztus fénye fölragyogna előttünk és átformálna minket lényének képmására! E felismerésre való eljutás alapja az őszinteség, alázat és az Isten előtti nyitottság! Ezt az utat, jelölte ki számunkra az Isten, hogy megtisztítson minden ragaszkodásunkból, és egyedül a hit világosságánál éljünk és világítsunk! Erre az Útra ösztönöz az alábbi idézet:

 “Egy  csöppnyi csend után Ferenc megkérdezte Leót: – Mit gondolsz, testvérem, miben áll a szív tisztasága? – Ez abban áll, hogy nincsenek hibáink, amit szemünkre vethetnénk magunknak – válaszolta gondolkodás nélkül Leó. -Most már megértem szomorúságodat – mondta Ferenc. -Mert hiszen mindig van valami, amit a szemünkre vethetünk. Igen – hagyta jóvá Leó, – és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem fogom elérni a szív tisztaságát. – Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt! Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változhatatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek az egyetlen törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy Isten maga Isten. És ebben találja meg minden békéjét és gyönyörűségét. Isten pedig maga a szentség és a tisztaság.

-De Isten megköveteli a mi erőlködésünket és hűségünket is. -Kétségtelenül – válaszolta Ferenc. -De a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére. A mi semmiségünk, ha elfogadjuk, szabad teret ad Istennek, ahol még teremthet. Az Úr nem engedi elrabolni dicsőségét senki emberfia által. Ó mindig Úr. Az Egyetlen, az egyedüli Szent. De kézen fogja a szegényt, kiemeli a sárból, és népének fejedelmei közé ülteti, hogy lássa az ő dicsőségét. Isten a lélek kék ege lesz. Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni, hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt a szívünkbe. Ebben áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított kézzel és megfeszülve. – Hát akkor hogyan? – kérdezte Leó.

-Egyszerűen nem szabad semmit sem megtartani önmagunkból. Mindent ki kell seperni. Még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. El kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni, s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától. Elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik. Egyszerűen és tisztán Istent akarja, Istent magát.”[11] Mindezek fényénél ráeszmélhettünk annak felmérhetetlen súlyára, hogy mit is jelent valójában, amikor felkiált a pap: “Íme, hitünk szent titka!”

Tapolca,1997

H.Gy. I.

Létrehozva 2022. március 28.