A „Lelki harc ” szerzője Scupoli Lőrinc olasz szerzetes, 1530-ban a nápolyi tartomány Otrantó nevű városában született, 41 éves korában belépett a Theatinusok rendjébe és 1577-ben pappá szentelték. Teljes szegénységben, Istennel bensőségesen egyesült, szent életet élt, nagyobbrészt Milánóban és Génuában, s igen sok lelket vezetett a tökéletesedés útjára. Több évi buzgó apostolkodás után, egy rosszakarójának kezdeményezésére, förtelmes rágalom hurcolta meg nevét. A súlyos megpróbáltatást ugyan hősies béketűréssel viselte, de az azért mély nyomot hagyott a lelkében. Életét ezután teljes visszavonultságban, Velencében töltötte, és ott írta meg a „Lelki harc ”-ot.

A könyv 1589-ben jelent meg, már szerzője életében közel öt kiadást ért, és különböző nyelvekre lefordították. Megjelent több ízben magyarul is.

A „Lelki harc ” tehát immár több mint négyszáz éves kincse az aszkétikus irodalomnak, s nagy belső értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Szalézi Szent Ferenc véleménye szerint „ehhez és Krisztus követéséhez hasonlót nem találhatunk.” Prohászka Ottokár is ajánlotta a könyvet kispapjainak lelkiolvasmányként.

Forrás

A fordító előszava

A „Lelki harc” szerzője Scupoli Lőrinc olasz szerzetes, 1530-ban a nápolyi tartomány Otrantó nevű városában született, 41 éves korában belépett a Theatinusok rendjébe és 1577-ben pappá szentelték. Teljes szegénységben, Istennel bensőségesen egyesült, szent életet élt, nagyobbrészt Milánóban és Génuában, s igen sok lelket vezetett a tökéletesedés útjára. Több évi buzgó apostolkodás után, egy rosszakarójának kezdeményezésére, förtelmes rágalom hurcolta meg nevét. A súlyos megpróbáltatást ugyan hősies béketűréssel viselte, de az azért mély nyomot hagyott a lelkében. Életét ezután teljes visszavonultságban, Velencében töltötte és ott írta meg a „Lelki harc”-ot.

A könyv 1589-ben jelent meg, már szerzője életében közel öt kiadást ért, és különböző nyelvekre lefordították. Megjelent több ízben magyarul is, – legutóbb a múlt század vége felé, Nogáll János dr. fordításában – de ezek a kiadások már csak elvétve, magán kézben, vagy könyvtárakban találhatók.

A „Lelki harc” tehát immár több mint háromszáz éves kincse az aszkétikus irodalomnak, s nagy belső értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Szalézi Szent Ferenc véleménye szerint „ehhez és Krisztus követéséhez hasonlót nem találhatunk.” Ez a nagy szent még magától a szerzőtől kapta meg a könyvet, s azután tizennyolc éven keresztül állandóan magánál hordta és valósággal lelki vezetőjének tekintette. Egy püspök-barátjának arra a kérdésére, hogy ki a lelki vezetője, kihúzta zsebéből a „Lelki harcot”, és így felelt: „Isten után ez oktat és vezet ifjúkorom óta, a lelki élet gyakorlataiban.”

Érthető ezek után, ha némi aggodalommal fogtam a fordításához. Tollamat gyengének és tudásomat kevésnek találtam e könyvben foglalt súlyos gondolatok átültetésére. Hogy mégis vállalkozni mertem rá, ahhoz magából a könyvből merítettem a bátorságot. Mert hiszen az egész műnek, 66 fejezeten át húzódó alapgondolata az, hogy legyünk bizalmatlanok önmagunkkal szemben és helyezzük minden bizalmunkat Istenbe. Ez az a varázsige, mellyel a szerző eloszlat minden nehézséget, és megold minden megoldhatatlannak látszó csomót.

Engem is megerősített abban a meggyőződésemben, hogy bár Istentől kapott összes képességeinkkel együtt csak gyarló eszközök vagyunk az Úr kezében, de ha Isten úgy akarja és segítségét adja, mindenre képes eszközökké válunk.

Ugyanaz, aki Jeanne d’Arc kezében legyőzhetetlen fegyverré varázsolta a keresztet, talán az én gyönge tollamnak is megadja az erőt, hogy Scupoli kemény logikával egybefűzött, üdvös gondolatai számára megnyissa magyar katolikusainknak a szívét.

I. fejezet.

A keresztény tökéletesség mibenléte; hogy elérhessük, harcolnunk kell; a küzdelemhez négy dolog szükséges

Keresztény lélek! Ha eltökélted, hogy fel akarsz jutni a tökéletesség magaslatára, ha Istenhez közeledni és vele egyesülni vágyol, elhatározásod, mely az elgondolható legnagyobb és legnemesebb, csak úgy vezethet sikerre, ha előbb megismered, miben áll a tökéletes élet.

Mert akadnak, akik minden komolyabb megfontolás nélkül abban látják a tökéletességet, hogy szigorú életet élnek, megtagadják érzékeiket, ostorozással, vezeklő öltönnyel és hosszas éjjeli virrasztásokkal sanyargatják testüket, böjtölnek és más hasonló testi szenvedésekkel gyötrik magukat.

Mások, kiváltképpen nők, úgy vélik, hogy a tökéletességnek már igen magas fokára jutottak, ha sok szóbeli imát végeznek, naponta minél több szentmisét hallgatnak, gyakran be-betérnek a templomba és gyakran járulnak a szentségekhez.

Ismét mások, még a szerzetesek között is, úgy gondolják, elegendő a tökéletességre, ha részt vesznek a közös zsolozsmákon, betartják az előírt hallgatást, visszavonult életet élnek, és szó szerint ragaszkodnak a szabályokhoz.

Szóval, egyik ebben, másik abban látja a tökéletességet.

Pedig ez ugyancsak nagy tévedés. Mert ezek a cselekedetek egyrészt csak eszközei, másrészt gyümölcsei a tökéletességnek, de semmiképpen sem merül ki bennük a keresztény tökéletesség és annak igazi szelleme.

Mindenesetre hathatós eszközök a tökéletesség szellemének elsajátítására, és ha helyesen élünk velük, megerősítenek úgy saját gonoszságainkkal és gyarlóságainkkal szemben, mint közös ellenségünknek, a gonosz léleknek a támadásai és cselvetései ellen is. Az Úristen általuk adja meg azt a szellemi segítséget, mely olyan nagyon szükséges Isten minden szolgájának, de kiváltképpen a kezdőknek.

Ugyanezek a cselekedetek a tökéletesség gyümölcsei az igazság szellemétől áthatott lelki embereknél, akik azért sanyargatják testüket, mert az is részt vett Teremtőjük megbántásában, és mert így akarják alázatos alárendeltségben tartani az Úr szolgálatára; akik csendes, visszavonuló életet élnek, hogy ily módon a legcsekélyebb bűnt is elkerülhessék és lelküket minél jobban az ég felé irányíthassák; akik örömest vesznek részt az istentiszteleten és buzgón gyakorolják a jót, sokat imádkoznak és elmélkednek a mi Urunk életéről és kínszenvedéséről, de nem azért, hogy ezzel kielégítsék erre való hajlandóságukat és abban érezhető élvezetet találjanak, hanem hogy egyrészt saját gonoszságukat, másrészt Isten végtelen jóságát és irgalmát mindjobban megismerjék; akik arra törekszenek, hogy természetes indulataikat megzabolázzák és kereszttel a vállukon, Krisztus követésének az útját járják, hogy egyre jobban gyarapodjanak Isten szeretetében és önmaguk gyűlöletében; akik a legfölségesebb Isten tiszteletére gyakran járulnak a szentségekhez, hogy minél bensőségesebben egyesüljenek vele, s hogy üdvösségük ellenségeivel szemben megacélozzák erejüket.

Akik azonban csupán csak ezekben a külső cselekedetekben keresik a tökéletességet, előbb-utóbb rájönnek, hogy azok még a nyilvánvaló bűnöknél is veszedelmesebb bukásba sodorhatják őket, Nem mintha valami rossz volna bennük, hiszen önmagukba véve jók, hanem mert helytelenül használják fel azokat. Akik ugyanis csak az ilyen külső gyakorlatokkal törődnek, szívüket eközben átengedik a gonosz hajlandóságoknak és az elrejtőző gonosz lélek hatalmának. Ez pedig hagyja, hogy kedvükre belemerüljenek ájtatos gyakorlataikba, s boldogan álmodozzanak mennyei gyönyörűségeik közepette, abban a hitben, hogy angyalok társaságában időznek; s mikor néha, elmélkedésbe mélyedve megfeledkeznek a világról és a teremtményekről, azt hiszik, Isten jelenlétét érzik és a harmadik égbe ragadtattak.

De hogy mennyire tévednek, és milyen messzire járnak még a tökéletességtől, azt könnyű felismerni cselekedeteikről és viselkedésükről. Ugyanis nagy és kis dolgokban egyaránt mások elé kívánnak helyeztetni, erőszakosak és makacsul ragaszkodnak akaratukhoz, s míg saját hibáikkal szemben vakok, mások szavait és cselekedeteit alaposan megfigyelik és szigorúan megítélik.

Ha érinteni mered önmagukról táplált hízelgő véleményüket, amiben meggyőződésük szerint mások is osztoznak, és megkísérled valamennyire visszatartani őket gépies ájtatoskodásaiktól, valósággal kikelnek magukból és a legnagyobb mértékben nyugtalankodnak.

Ha pedig Isten azért, hogy önmaguk valódi megismerésére juttassa és a tökéletesség útjára visszavezesse őket, megpróbáltatásokat, betegségeket bocsát rájuk, vagy megengedi, hogy üldöztetést szenvedjenek (amely bajok csak Isten rendeléséből vagy az Ő engedélyével érhetnek bennünket, s mintegy próbakövei erényünk valódiságának), olyankor válik nyilvánvalóvá, milyen mélyen megrontotta már egész lelküket a gőg. Mert akár szomorúságot, akár örömet kapnak Isten kezéből, nem alázzák meg magukat; Isten titkos, de mindig igazságos ítéleteiben nem akarnak megnyugodni; nem hajlandók – a megalázott és szenvedő Istenember példájára, – magukat minden teremtménynek alárendelni, s ugyancsak távol vannak még attól, hogy az üldöztetéseket, melyek Isten tervei szerint az ő végtelen jóságának eszközei, önmegtagadásainknak, tökéletességünknek és üdvünknek elősegítői, drága jóbarátnak tekintsék.

Bizonyos, hogy az ilyen emberek nagy veszélyben forognak, mert, miután lelki elvakultságukban csak önmagukra és alapjukban véve jó külső cselekedeteikre néznek, úgy vélik, hogy a tökéletességnek már magas fokára jutottak, ebben a hitben, másokat büszkén lenéznek, és így, ha Isten nem jön segítségükre rendkívüli kegyelmével, senki sem képes megtéríteni őket. A tapasztalás is azt mutatja, hogy sokkal könnyebb egy nyilvános bűnöst megtéríteni, mint a látszólagos erények palástjába burkolódzó bűnöst a jó útra visszavezetni.

Mindebből világosan láthatod, keresztény lélek, hogy a lelki élet nem az említett dolgokban áll. A tökéletesség és a lelki élet lényege az, hogy felismerjük egyrészt Isten jóságát és nagyságát, másrészt saját semmiségünket és a rosszra való hajlandóságunkat; hogy szeressük Istent és gyűlöljük önmagunkat; hogy ne csak Istennek, de iránta való szeretetből minden teremtménynek is alárendeljük magunkat; hogy lemondjunk akaratunkról és magunkat teljesen Isten tetszésére bízzuk, még pedig úgy, hogy mindezt egyedül Isten dicsőségére, s az Ő tetszésének megnyerése végett akarjuk és cselekedjük, kizárólag csak azért, mert Ő kívánja és megérdemli szeretetünket és tiszteletünket.

Ez a szeretet törvénye, melyet magának az Úrnak a keze vésett be hűséges szolgáinak a szívébe.

Ez önmagunk teljes megtagadása, amit Isten tőlünk kíván.

Ez az Ő édes igája és az Ő könnyű terhe.

Ez az engedelmesség, amelyre Megváltónk és Mesterünk szavával és példájával felhív bennünket.

Ha ennek a tökéletességnek a magaslatára törekszel, folytonosan küzdened kell magaddal, s nagylelkűen le kell győznöd és meg kell semmisítened úgy nagy, valamint kicsiny kívánságaidat. Feltétlenül szükséges, hogy erre a harcra, lelked minden készségével felvértezd magad, mert a győzelem koronáját csak a bátor harcosok nyerhetik el.

Ez a harcok legnehezebbike. Mert, miután önmagunk ellen küzdünk, önmagunkban találunk ellenfelünkre is. De éppen ezért valamennyi között ez a győzelmünk lesz a legdicsőségesebb és a legkedvesebb Isten előtt. Mert ha minden erődet arra összpontosítod, hogy rendetlen vágyaidat, kívánságaidat és hajlandóságaidat elnyomd és megöld, ezzel jobban szolgálsz Istennek, mintha vérig ostoroznád magad, többet böjtölnél, mint a puszták ősremetéi, és a lelkek ezreit térítenéd Istenhez, emellett azonban csak egyetlen egy rendetlen akarati hajlandóságot is megtűrnél magadban.

Önmagában véve mindenesetre Istennek tetszőbb dolog a lelkek megtérítése, mint valamelyik kis hajlandóságod megtagadása. Neked azonban ne legyen előbbrevaló akaratod és cselekedeted, mint az, amit az Úr tebenned különösképpen keres és akar. Feltétlenül jobban tetszik Istennek, ha szenvedélyeid legyőzésével törődöl, mintha valami más, bármilyen nagy és fontos dologban szolgálnál neki, de szabad akaratodból eltűrnéd, hogy szenvedélyeid közül csak egy is zavartalanul tovább éljen benned.

Ha így most már látod, keresztény lélek, miben áll a tökéletesség, és felismered, hogy elérése végett állandó és ugyancsak kemény küzdelmet kell vívnod önmagaddal, akkor négy feltétlenül szükséges és biztos dologgal kell fölfegyverkezned, hogy ebben a lelki harcban elnyerhesd a győzelem pálmáját. Ezek:

• a bizalmatlanság önmagunkkal szemben,
• a bizalom Istenben,
• az erénygyakorlat és
• az ima.

A következőkben, Isten segítségével, ezekkel akarunk foglalkozni.

Létrehozva 2025. március 30.