A nyugat-európai kereszténydemokrata politika látványos válsága egy sokkal mélyebben húzódó krízisre mutat, amelyet a Covid–19-járvány hozott a felszínre. A kialakult „antropológiai válsághelyzetet” a médiaökológia szempontjából vizsgáljuk meg. Ehhez bocsássuk előre a következőket. Az egyesült Európa gyökerei a kereszténységben, különösen a katolicizmusban lelhetők fel.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Európa lelkét a vallási elvek alkotják. Legyen szó Schumanról, Adenauerről, De Gasperiről, politikai sikerük keresztény hitükből táplálkozott. Az Európai Unió kereszténydemokrata eszmei alapokon, az európai kereszténydemokrata pártok kezdeményezésére jött létre.1 Nyugat-Európában az újjáépítést a II. világháború pusztítását követően kereszténydemokrata pártok valósították meg. E pártok társadalmi-gazdasági politikája a katolikus társadalmi tanításban gyökerezik.

Nagyon fontos ezt hangsúlyozni, mert ebből válik világossá, hogy az európai kereszténydemokrata pártok az utóbbi két évtizedben tapasztalható elkeresztényietlenedése az egész Európai Unió létét ássa alá. Tény ugyanis, hogy míg korábban kereszténydemokrata politikusok rendszeresen hivatkoztak a katolikus egyház társadalmi tanítására, ez az elmúlt két évtized során lényegében megszűnt, és nevezett politikusok már a bibliai emberképre is egyre ritkábban és óvatosabban utalnak.

Prőhle Gergely egyenesen azt állíja, hogy „a CDU/CSU számára a C, vagyis christlich, keresztény jelző már egyre inkább csak amolyan kultúrantropológiai adalék, semmint az értékelvűség iránytűje.”2 Ma a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok és politikusaik számos társadalmi kérdésben mondhatni rutinszerűen fordulnak szembe a katolikus egyház társadalmi tanításával, levágva ezzel magukat arról a gyökérről, amelyből eddig táplálkoztak, és aminek a létüket köszönhették.

A tanulmány letölthető itt.

Létrehozva 2024. április 21.