n+1

Eddig önkéntelenül is úgy gondoltam, hogy az elnéző türelmet sosem lehet megbánni, de egy n+1-es sorszámú öreg tévtanító tévedhetetlenül megtanított arra, hogy mégis. Az idén ugyanis, akárcsak tavaly, elolvastam Cantalamessa bíboros aktuális nagyböjti elmélkedéseit, amelyeket a Félhivatalos Lap hozott le, sőt, ellenőriztem a cantalamessa-szervezet saját honlapján is a beszéd hivatalos leiratát, és ez ismét meggyőzött arról, hogy az eretnekség a teljesen más tészták közé tartozik, amelyet azon frissiben célszerű kezelni. És nem türelmes elnézéssel.

A pápai ház prédikátora, aki azért lehet immár évtizedek óta ebben a funkcióban, mert mindig csalhatatlanul megérezte az idők jeleit terjengeni, már tavaly is furcsákat mondott nagyböjtben. Akkor a negyedik beszédében a szinodális szinódus előszeleire kecsesen ráfeküdve elmélkedett a régi és új liturgia közötti különbségről. Ennek kapcsán az új felsőbbrendűségét hangsúlyozta, minden rossz okaként a klerikalizációt jelölve meg, amellyel a liturgia csodás őseredeti horizontalitása sérült a régi rítusban: „A keresztény istentisztelet, és különösen az eucharisztikus áldozat, Keleten és Nyugaton egyaránt gyors átalakuláson ment keresztül, a nép cselekvéséből a klérus cselekvésévé vált”. A dicséretes állapot szerinte a liturgia, mint a nép cselekvése volt – gondolom közösen változtattak át, vagy valami efféle. Ennek megszűnése pedig szerinte anakronisztikus visszatérés volt az ószövetségi istentisztelet szelleméhez, amikor „a nép reszketve állt, elborzadva Isten hatalmas szentségének és fenségének érzésétől. A szentség érzete itt a legmagasabb fokon van”, és feltette a kérdést, hogy „vajon Krisztus után ez a helyes és valódi? Ez a mi döntő kérdésünk.”

És ahogy a tévtanítók által beazonosított döntő kérdéseknél szokott az lenni, itt is menetrendszerinti megbízhatósággal érkezett az egetrengető válasz, miszerint a „szent megváltoztatta a megnyilvánulás módját”. Engem legalábbis igen meglepett az eddig rejtetten szubszisztáló tudás felböffenése. Mert ebből komoly dolgok fakadhatnak: például az, hogy a szent korábban nem jól választotta meg a megnyilvánulási formáját, így ami egykor megfelelő mód volt, az ma már nem az. Vagy azt is jelentheti, hogy eltűnt a lét rendjében fennálló különbség az Isten és ember között, ezért nincs szükség különbségtételre közöttük, vagy a szent ma már éppen a nem szentben tud megnyilvánulni adekvát módon, sőt akár az is, hogy maga a szent változott meg, vagy az ember természete változott meg. Megannyi csodás távlat! És ezek minden egyéb következmény mellett is csinos újdonságok, nem?

De az idei nagyböjtben Cantalamessa miseéneklés helyett prózában srófolt tovább, talán mert a kőkemény zsinat utáni böjt vagy az idők egyéb jelei kikényszerítették belőle. A második beszédében ugyanis látszólag megvédte János evangéliumának hitelességét, valójában azonban a kortárs teológia legaljasabb szokása szerint a kétely magvait hintette bőszen. Élt ugyanis a huszadik századi álteológusok finom szokásával: különbséget tett a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között, mondván, hogy a teológusok többsége szerint valójában nem mondta a történelmi Jézus azt, hogy ő az út, az igazság és az élet („A János-evangéliumban olvasható „Én vagyok a…” formulákkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy valóban Jézus mondta-e azokat, vagy az evangélista későbbi reflexiója révén váltak a negyedik evangélium részévé. Raniero Cantalamessa szerint ma gyakorlatilag a Szentírást magyarázó minden exegéta az utóbbi véleményt képviseli.”).  És így az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) krisztusi kijelentését nem azért tarthatjuk hitelesnek, mert Jézus mondta, hanem azért, mert azokat a Szentlélek erősítette meg! „A szavak, amelyeket értelmezünk, tehát Jézus szavai, nem a történelmi Jézuséi, hanem azé a Jézuséi, aki – ahogyan a tanítványoknak ígérte (Jn 16,12–15) – a Feltámadott tekintélyével szól hozzánk, Szentlelke által.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. április 13.