„Anya, miért váltatok el apával?” Már századszor kérdeztem meg. Megszoktam, hogy azt válaszolja: „Egyszerűen nem tudtunk tovább együtt élni.” De ezúttal nem ezt mondta. Úton voltunk a mosoda felé, és pontosan emlékszem, hol voltunk, amikor válaszolt.

„Mert az apád meleg.”

„Ó, ezt tudom” – hazudtam, és próbáltam leplezni a döbbenetemet. Ezt nem tudtam. Kilenc éves voltam.

Ezt nem tudtam.

Bár a szüleim keresztény világnézettel neveltek, és jól ismertem a Bibliát, a világom kezdett gyökeresen megváltozni, miután apám elmagyarázta, miért fekszik le férfiakkal. Rövidesen mind apám lakása, mind a mi látogatásaink kezdtek megváltozni. Egy naptár jelent meg a fürdőszobában, melyben többnyire meztelen férfiak voltak láthatók, néhány leleplező művészeti alkotással együtt. Nagyon kellemetlen volt ez a látogatás, de próbáltam elérni, hogy ne zavarjon.

A hétvégeken, amikor meglátogattam őt, apával a Castro Streetre mentünk San Franciscóban. Színes hely volt, és hamar rájöttem, hogy vigyáznom kell, hova nézek, nehogy többet lássak, mint amire számítottam. Kiismertem a környéket, tudtam, hogy melyek a melegbárok és melyek a leszbikus bárok. Még a meleg olimpián is részt vettem, hogy szurkoljak egy családtagomnak.

Menő voltam. Nyitott voltam. Felvilágosult voltam. 

De ugyanakkor én kis tépelődtem. Ha egy tekintélyes személy, különösen egy olyan, akiben megbíznak, azt mondja egy gyereknek, hogy valami igaz, az a gyerek hinni fog neki. Sőt, az a gyerek erre az alapra építheti a világnézetét. Én is így tettem. Ezért olyan alattomos a Pride-felvonulás, a drag queen mesedélután és a gender társadalmi konstrukcióként való tanítása.   

Apám iránti hűségből soha nem osztottam volna meg az életmódjával kapcsolatos ösztönös kételyeimet, de tisztán emlékszem, hogy nyugtalanított. Mégis elhessegettem az érzéseimet, és nem vettem tudomást a kellemetlenségemről, hogy támogató lánya lehessek. Ahogy idősebb lettem, a társadalmi igazságosság jó harcosa lettem az iskolámban. Megtanultam óvszert húzni a banánra és megtanultam a biztonságos szex fontosságát függetlenül attól, hogy éppen ki a partnered. Én biztosan nem ítélkeznék. 

Apám 17 éves koromban, a szalagavató bálom reggelén AIDS-ben halt meg. Láttam, ahogy partner nélkül szenvedte végig az utolsó hónapjait, és hallgattam, ahogy megbánta a dolgokat. 

Nem sokkal azelőtt, hogy anyám újra férjhez ment, mindketten katolikusok lettünk. De a mi ultraliberális kaliforniai plébániánkon nagyon kevés pontos katekézis volt arról, hogy mit tanít a Katolikus Egyház ezekben a kérdésekben. Én azonban határozottan magamévá tettem azt, amit akkor hallottam, hogy az Egyház mit tanít a szexualitásról: nyitottság, tolerancia, elfogadás. Kétségbeesetten kerestem a magyarázatot arra, amit a Biblia olyan világosan tanít, és a Katolikus Egyház progresszív szárnya szívesen segített nekem.

A jezsuita egyetem fantasztikus munkát végzett azzal, hogy nem csak mentegette, hanem ünnepelte az akkor már elhunyt apám viselkedését, és teljes szívvel elfogadta és érvényesítette a homoszexuális életmódot. A házasság teológiája órámon ahelyett, hogy egy heteroszexuális pár beszélt volna, az oktató egy meleg párt hívott meg, hogy beszéljenenk a „házasságuk” szentségéről. Akkor azt mondtam, hogy nagyon örülök, hogy az Egyház megváltoztatta a homoszexualitással kapcsolatos elmaradott nézeteit; azonban legbelül egy ilyen gondolat elbizonytalanított. 

Ez az illúzió a változó Egyházról ma is tart. Az Outreach-en nemrég megjelent esszéjében Fr. James Martin S.J. elmagyarázza, hogy a Pride és Jézus Szentséges Szívének hónapja miért nem csak összeegyeztethető, hanem kiegészítik egymást. Azzal érvel, hogy a mi Urunk mindenkit szeret, ami kétségtelenül igaz. De sikamlós érvelése, miszerint a Pride hónapot a katolikusoknak ünnepelniük kellene, tele van a homoszexuális kapcsolatok hallgatólagos jóváhagyásával. Először is azt mondja: „Képzeljünk el egy fiatal LMBTQ személyt, aki nem él semmilyen szexuális kapcsolatban, hanem egyszerűen csak azt szeretné, hogy elfogadják. Hol van a bűn? Másodszor, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Ki ne vétkezett volna közülünk?” 

Természetesen egy tiszta személy, aki küzd az azonos neműek iránti vonzalommal, nem vétkezik.

De aztán Fr. Martin átvált arra az érvre, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Nos, igen. De meg kell próbálnunk abbahagyni a bűnöket. Ez a fajta te-gyűlölöd-a-tiszta-LMBTQ-személyeket átadja a helyét annak, hogy mi-mindannyian-bűnösök-vagyunk, és aztán az olvasó kedvére kitöltheti az üres helyet: de Isten úgyis szeret engem; vagy az Egyház téved; vagy esetleg soha nem szabad elítélnünk senki más cselekedeteit. 

Az ilyen típusú cikkek pontosan az olyan típusú bizonyítékok, melyekbe progresszív, liberális koromban kapaszkodtam, amikor nem csak a körülöttem lévő homoszexualitást, hanem a saját bűnös döntéseimet is próbáltam igazolni. Miközben Fr. Martinnak igaza van abban, hogy arra vagyunk hivatottak, hogy mindenkit szeressünk, néha a legszeretteljesebb dolog, amit tehetünk, hogy másokat kivonunk a halálos bűnből.   

Miután megszülettek a saját gyermekeim, több hagyományos gondolkodású katolikus nővel barátkoztam össze, akik időt szakítottak arra, hogy oktassanak az Egyház homoszexualitásról szóló tanításáról. Az tette őket igazán hatékonnyá, hogy az igazságot a nagyobb kapcsolatunk összefüggésében osztották meg. Annak ellenére, hogy a mi családunk nem a magántanulói (otthon) tanulást választotta, ezek az otthon tanító anyukák szívesen fogadtak engem. Havonta együtt vacsoráztunk, és alkalmanként „szólj be a papnak” esteket tartottunk, amikor szabadon kérdezhettünk és beszélgethettünk a hitről. Ezeken a találkozásokon keresztül tudtunk beszélgetni és vitatkozni, de csak azután, hogy megosztottuk egymással kedvenc receptjeinket és siránkoztunk a csecsemőinkkel töltött álmatlan éjszakákról, és mielőtt a következő napot megszerveztük volna a gyerekeinknek a parkban, hogy együtt játszanak. 

Ezek a homoszexualitásról szóló, olykor heves viták nem határozták meg a barátságunkat. Ezek csak egy aspektusát képezték a kapcsolatunknak, és ezek a nők akkor is törődtek velem, amikor én relativista voltam. Az, hogy át tudtunk térni más témákra, amelyekben közösek voltak a nézeteink, teret adott nekem, hogy elgondolkodjak a szavaikon, és elengedjem az óvatosságomat. Amit vitatkozás közben mondtam, az gyakran már nem az volt, amit én igaznak gondoltam. Néha, még ha el is hittem, amit mondtak nekem, úgy éreztem, hogy minden érvet fel kell sorakoztatnom az ellenkezőjéhez. 

Barátaim hatására és Isten kegyelméből családunk kezdett az Egyház tanításához igazodni. De az ő bátor igazmondásuk nélkül vajon megváltoztam volna-e?

Rod Dreher blogján nemrég leírta egy „Jane” nevű progresszív művész tapasztalatát. Egyik este, a depresszió és a transzneműség szorításában ez a nő véletlenül rákattintott egy Jordan Peterson-videóra, amit a közösségi médiában osztottak meg vele. Megdöbbenve tapasztalta, hogy mindenben egyetért Peterson mondanivalójával. Az ő magányos hangja az őrület tengerében, amelybe [a nőt is] belesodorták, akárcsak esetemben a barátaim bátor hangja, felhatalmazta arra, hogy kihúzza magát.. Feladta művészi karrierjét, mert rájött, hogy az ehhez szükséges „nyitottság” nem éri meg. 

Jane-nek fontos volt az igazságot hallani, és nekem is fontos volt.

Kérem azokat, akik abban a helyzetben vannak, hogy tanítsák másoknak az igazságot a homoszexualitásról, a házasságról vagy a gender ideológiáról. Bátran osszátok meg az igazság szépségét, mert lehet, hogy a tiétek az egyetlen épeszű hang, amit a barátok és családtagok meghallanak.

Tudnotok kell, hogy az emberek dühösek lehetnek. Úgy érezhetik, hogy megtámadták őket. Lehet, hogy védekezni fognak. De egy olyan világban, ahol az iskolák, a média, a vállalatok, sőt még az Egyházon belül is sokan (mint például Fr. Martin) féligazságokat vagy egyenesen hazugságokat tanítanak, hogyan fogja bárki is megtalálni az igazságot, ha mi nem mutatjuk meg nekik? A bölcsesség és a tanácsadás gyümölcsei gyakran láthatatlanok, de ez nem jelenti azt, hogy az igazság magja, amelyet elvetünk, nem fog növekedni. 

Végül képes voltam elfogadni, hogy azok az emberek, akik elmondták nekem az igazságot, és akik megvédték az Egyház tényleges tanításait, ők azok, akik törődnek velem. Ők voltak azok, akik szerettek engem, és akik azt akarták, hogy megismerjem azt a tervet, amit Isten az emberi szexualitással tervez. Nem mindig reagáltam szeretettel a helyreigazításukra, és sok vitám és nézeteltérésem volt, de a barátaim – az igazi barátaim – mindig türelmesen, együttérzően átadott igazsággal válaszoltak az érveimre. Nem hátráltak meg, és nem is közösítettek ki, amikor tudatlanságom tüzében szenvedtem. Szeretettel mondták ki az igazságot, és idővel meglágyították megkeményedett szívemet. 

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. június 26.