“Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni“. (Lk 18,1)

38 éves voltam, mikor összeházasodtunk Barryvel. A korom miatt nagyon fontos volt, hogy mielőbb teherbe essem, de ahogy oly sokszor megesik ilyenkor, teltek a hónapok egymás után, és mindegyik újabb csalódást hozott.

Életemben most először vágytam arra, hogy gyermekem legyen. Imádkoztam, imádkoztam, imádkoztam. És aztán megtörtént. Mikor megláttam a pozitív jelet, kiejtettem kezemből a tesztcsíkot. Lefelé fordulva esett le, és nem mertem felvenni, hátha rosszul láttam. Összeszedtem a bátorságomat, felszedtem a földről, megnéztem, és igen, ott volt az eredmény, amire annyira vártunk!

Az első hetek hatalamas boldogságban teltek. Az ultrahang kimutatta, hogy kisfiút várunk. Nagyon boldogok voltunk. Azonban egy telefonhívás véget vetett az örömnek. 40 éves leszek, mire a baba megszületik, és az orvosom újabb vizsgálatokat kért, köztük magzatvíz mintavételt. Mikor megjöttek az eredmények, behívatott az irodájába.

Sosem felejtem el azt a napot.

Mi az asztal egyik oldalánál ültünk, ő szemben velünk, kezében egy barna mappával. Nem emlékszem mindenre, amit mondott, de egy mondata belém vésődött: „A baba életképtelen lesz”.

Rábámultam, mintha ismeretlen nyelven szólt volna. Hallgattunk döbbenten. Aztán az orvos mondott valamit, ami magamhoz térített. Javasolta, hogy másnak szakítsuk meg a terhességet. „Nem!” – kiáltottam. – „Szó sem lehet róla. Ez a pici annyi napig fog élni, amennyit Isten szán neki”.

Csendben autóztunk hazáig. Nem volt mit mondani.

Nem tudtam, hogyan imádkozzam. Kértem Istentől ezt a kisbabát, és most talán elveszítem, mielőtt a karomban tarthatnám. Hogy imádkozol, amikor minden tönkremegy? Amikor megkapod Istentől, amit kértél, de nem azt, amire számítottál? Talán imádkoztál, hogy férjhez mehess, és most egy nehéz házasságban kínlódol. Vagy új munkalehetőséget kértél, most meg szeretnéd az egészet visszacsinálni.

Rengeteg könnyet hullattam a következő hetekben, de aztán egy nap minden megfordult. Kora reggeli olvasmányom Lukács evangéliumának 18. része volt, mely úgy kezdődik, hogy „Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1), majd elmondja a kitartó özvegyasszony történetét.

Közel laktunk a tengerhez, autóba ültem, és lementem a partra. Kihalt volt a strand, társaim csak a sirályok voltak. Lehúztam a cipőmet, lesétáltam a vízig, és olyan erővel imádkoztam, mint még soha, belekiáltottam a szélbe, a hullámoknak, a sirályoknak, Megváltómnak.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. február 19.