Ružica Polić Sydneyben, Ausztráliában él. Rövid pihenését Horvátországban töltötte. Szüleivel és testvéreivel 1971-ben, amikor 13 éves volt Ausztráliába költöztek. Férjnél van, három lány édesanyja. Betegekkel, idősekkel és sérültekkel foglalkozik. Férjével Međugorjéba jöttek.

Beszélgettünk Međugorjéról, de az ausztráliai horvátok életéről is. Két imacsoport tagja. Örömmel hallgatják a „Mir” Međugorje rádiót és sokat olvasnak Međugorjéról. „Úgy gondolom, hogy a horvátok terjesztik a međugorjei üzeneteket Ausztráliában. Ez már a harmadik alkalom, hogy Međugorjéban vagyok. Az első két alkalommal kíváncsiságból jöttem, most pedig zarándokként megtapasztaltam a békét és megéreztem az Isteni szeretetet. Remélem, hogy amit itt átéltem, annak egy részét, magammal viszem és így Međugorjét elvihetem másoknak is.

Csodálom azt, amikor férfiakat látok, térdelve rózsafüzért imádkozni. Kicsordul a könny a szememből, mert ilyet nem gyakran lehet látni” – mondja Ružica, aki érdekes történetet osztott meg velünk egy megtért fiúról, a hit igaz útjára való visszatéréséről, és mindez újra csak Međugorjéhoz kapcsolódik. „A fiút Denisnek hívták. Több, mint ezer fős csoporttal osztotta meg tanúságtételét. Később én is beszélgettem vele. Melbourn-ben bűnözőként élt. Sydneyben elfogták és ebben a városban ítélték el.

Míg a büntető ítéletre várt, egy laikustól kapott egy Međugorjéról szóló könyvet. A könyv a jelenésekről írt és néhány ima is volt benne. Elkezdte olvasni a könyvet és közben sírásra fakadt. Semmit sem aludt azon az éjszakán, felismerte bűneit és szörnyű életét. Amikor rabtársai látták, azt vették észre, hogy történt vele valami, különös változást érzékeltek. Ezen a napon veszekedés tört ki a rabok között, melyben ő szokása szerint verekedett volna, de most nem reagált a helyzetre, amit a többiek meglepetten vettek tudomásul. Másnap az egyik rab megütötte őt, és minden véres lett, de ő erre sem reagált.

Megértette, hogy elkezdett változni, imádkozni és rabtársait is bevonta az imába. Imacsoportot alapított, annak ellenére is, hogy a rabok többsége nem katolikus volt. Imádkozott velük és értük. Már korábban elveszített minden kapcsolatot családjával, feleségével és két gyermekével. A második gyermekét még sohasem látta. Most levelet írt a feleségének és felvette vele a kapcsolatot. Aztán elérkezett az ítélet napja. Amikor imádkozott, azt mondta magának, hogy csak az igazat fogja mondani, akkor is, ha az ügyvéd állandóan le akarta beszélni róla.

Amikor elérkezett az ítélet napja igazat mondott és elmondta azokat a dolgokat is, amiért nem emeltek vádat ellene és bűntetteit, melyekről a bíróság eddig nem tudott. Ez meglepetést okozott. Elmondta az igazságot életével kapcsolatosan és megosztotta megtérésének történetét is. Ezt még nagyobb meglepetés követte: a bíróság felmentette.

Hazament. Kibékült a feleségével és szüleivel. Ma csodálatos életet él a feleségével és a gyermekeivel. Felhívja mások figyelmét arra, hová vezet a tisztátalan élet. Összegyűjti a fiatalokat és tanítja őket. Főként a rabokkal dolgozik, segíti őket. (…) Minderről a székesegyházban tett tanúságot. Figyeltem a sorfalat álló embereket, újságírókat, akik várták beszédét. Úgy tűnt nekem, hogy örömében mindenki sírt, amikor hallották beszédét és tanúságtételét.

A püspök is örömében sírva fakadt, amikor hallotta, hogyan változott meg Denis élete. (…) Hiszem, hogy ez az emlékezetes tanúságtétel nagyon fontos. Ausztrália gazdag ország, lélekben mégis szegény. (…) Képzelhetik, hogy milyen nehéz megélni a hitet (…) Lelkileg nagyon szegények vagyunk. (…) Hiszem, hogy Međugorje megkerülhetetlen, jelen pillanatban Međugorje és az üzenetek élnek. Ezek az üzenetek az életünkhöz kapcsolódnak. Mi a horvát nép legboldogabb korosztálya vagyunk, mert abban az időben élünk, amikor a Szűzanya üzen nekünk. Ettől az örömtől, sírnék.” – mondja ez a kedves zarándok. 

Forrás

Létrehozva 2018. augusztus 15.