A nevem Bob atya. 41 éves katolikus pap vagyok, aki egy egyházmegyében szolgál. Egy hónappal édesapám halála után döntöttem úgy, hogy kapcsolatba lépek Dr. Joe-val.

Néhány évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy meleg pornót nézek, amit az interneten találtam. A képekkel kapcsolatos érzéseimet 2-3 havonta kiéltem. Elég általánossá vált ez a dolog. Az időköz először 2-3 hónap volt, majd végül 2 hónap… aztán egyszer csak 1 hónap. Ez arra indított engem, hogy fogjam a telefont és felhívjam Dr. Joe-t.

Nagyon kínos volt. A szégyen, hogy tudom, egy papnak nem így kellene élnie, és hogy nem érem el sem a saját, sem a katolikus erkölcsi nívót.

Az egyik pap-barátom, aki professzor, bemutatta nekem Dr. Joe-t az 1990-es években és így mindig tudtam halványan, hogy ő mivel foglalkozik. Sok fájdalmam volt az édesapámmal való kapcsolatomban. Tudtam, hogy legtöbbnyire ez a fájdalom okozza az azonos neműek iránti vonzalmamat. Ahogy mondani szokták, „ez volt a szög a zsákban”, ezért felhívtam Dr. Joe-t.

Az élete utolsó éveiben próbáltam kötődni édesapámhoz. Emlékszem, hogy egyszer kiöntöttem szívemet-lelkemet, sírtam a telefonba, akarva, könyörögve és esedezve, hogy jöjjön és csináljon velem együtt valamit vagy legyen vele kapcsolatom. De természetesen semmi sem jött belőle. Számára a kötődés, a kapcsolat, azt jelentette, hogy közösen elmegyünk a Wal-Mart-ba, amikor meglátogatom őt otthon. Úgy gondolom, amikor meghalt, nem volt már kihez fordulnom.

Amikor elkezdtem a terápiát, Dr. Joe nagyon meglepett azzal az első beszélgetés alkalmával, amikor elmondta, hogy nem kimondottan a homoszexualitással van probléma, hanem a szégyennel. El kell ismerjem, nem tudtam, hogy mit értett ezalatt, de mégis ez volt az utolsó reményem. Máshová nem tudtam fordulni. A padlón voltam. Hittem neki, és ez az üzenet tiszta volt, aztán azt mondta, hogy hasznom lehetne a „Test-munkából”. Nem tudtam, hogy mit ért ez alatt, de így is, úgy is nekivágtunk.

Legalább egy évembe telt, hogy valóban megragadjam a szégyent és a gyászfolyamatot, tehát ez történt először. Mivel a gondom a homoerotikus képekkel kapcsolatban merült fel, megegyeztünk, hogy szembesíteni fog a problémával, ezért előhúztam egy homoerotikus képet. Ez egy kép volt, amelyet a számítógépemről szedtem elő, egy izmos férfiról álló hímvesszővel. Miután az első szexuális izgalom elmúlt, nagy megdöbbenésemre egy jelenet ugrott be gyermekkoromból, amikor bántalmaztak. Emlékszem, nagyon megrémültem. Ez elvezetett a gyászhoz, amely olyan intenzív volt, hogy magam is meglepődtem.

Az egész a gyermekkoromba vitt engem vissza, amikor hazasétáltam az iskolából. Időközönként belém kötöttek. Mindig emlékeztem a rémületre és a félelemre. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecebe zárt állat, mely sehová sem tud menni. Le kellett ülnöm, hagynom kellett, hogy megverjenek és teljesen rettegésben tartsanak. Ugyanaz az érzés volt, pontosan ugyanaz, mint ami akkor jött, amikor a meztelen srác képét előszedtem a gépemről. Amikor ráeszméltem erre a kapcsolatra, a szexuális érzések gyorsan lecsihadtak. Abban a pillanatban ott volt velem egy elfogadó férfi példakép velem, s ez az izgalmat eltüntette. Ugyanakkor ezután a gyász valódi tudata rám zúdult teljes erővel. Mondhatom, erős volt és váratlan.

Azután – pont mint egy vakuvillanás – egy másik emlék ugrott be és a félelem még intenzívebben tört rám. Az iskolából tartottam haza egy napsütéses délután, és emlékszem megvert egy másik gyerek. Azt mondta: „Gyerünk, próbálj a legerősebben megütni!” Egyszerűen nem tudtam. Csak álltam előtte és azon gondolkodtam: „A picsába, mit csináljak most?” Azután megint belémrúgott. Egy forgórúgást küldött a gyomromba. Ezután a kishúgom kelt védelmemre. Hány húg teszi ezt meg a nagy testvéréért? Mégis ez történt, és ehhez tértem vissza. Hirtelen láttam a kapcsolatot a szexi férfiak és a bántalmazóim között. A velük kapcsolatos félelem szexuális érzésekkel töltött el valami miatt. Furán hangzik, de igaz.

Ami a terápiában változást hozott számomra, hogy megtanultam asszertív maradni, gyakorolni, amit Dr. Joe tanított nekem. Emlékszem egyszer, amikor sírtam, „fenékbe billentett” szavaival. „Bob, tudod már mindezeket, tudod a lépcsőket: a szégyent, a félelmet, a szorítást, a szürke zónát és az elhatározást… Birkózz meg vele!” Erre szükségem volt.

Ami segített még nekem az az, hogy találtam olyan magabiztos, nagyszerű férfiakat, akikhez fordulni tudtam és elmondhattam nekik az azonos neműek iránti vonzalmammal kapcsolatos küzdelmemet. A heteroszexuális férfiakkal való kapcsolat kulcspont volt. Tudod, nem próbálkozhatsz csupán „kiverni a dolgot a fejedből”. Dolgoznod kell vele, kapcsolatba kell lépned biztos nem identitású férfiakkal.

Amikor először jöttem el terápiára fogalmam sem volt arról, hogy az édesanyámmal való kapcsolat a probléma részét képezi. Nem gondoltam. Anyukám bizalmas társam volt, és a világom körülötte forgott. Minden egyes héten felhívtam őt, hiba nélkül. Ő volt a legjobb barátom, de amikor vitatkozni kezdtünk, mindig neki volt igaza, és mindig én tévedtem. Egy alkalomra sem emlékszem, amikor beismerte volna, hogy tévedett. Szembesítettem azzal, amit éreztem, de folyton csak azt hajtogatta, hogy „sohasem akarna engem bántani”, mely hiszem, hogy igaz, de teljességgel világossá tette számomra, hogy soha sem fog megérteni. Nagyon kedves, nagyon szívélyes és jó lélek, de nem látja, miként viszi keresztül az akaratát, és milyen hatással van másokra, és hogy mennyire elveszi az erőmet és lenyom engem.

Emlékszem, amikor megláttam az összefüggést az édesanyámmal való beszélgetések vagy találkozások és a szexuális kiélés között. Egy ilyen eset volt, amikor még csak néhány hónapja jártam terápiára, és próbáltam vele megbeszélni, hogy milyen érzéseim vannak apával kapcsolatban és hogy miként hagyott ő magamra. Ez egy hiba volt. Nem akarta ezt hallani. Tiltakozott, hogy apám mennyire szeret engem. Azután megpróbáltam elmondani neki, hogy miként érzek vele kapcsolatban, hogy ezt és azt érzem, vagy hogy miként nyom le vagy tart félelemben, amikor magáról beszél. Ennek ellenére tovább folytatta, hogy mennyire szeretett engem, és hogy nem akart volna soha sem bántani, aztán ahelyett, hogy meghallgatott és megértett volna, elkezdett az egész róla szólni.

A rá következő hét egyik jelenete. Egy éjszaka hétszer végeztem önkielégítést egy 24 órán belül meleg pornóval. Át kell vennem az uralmat cselekedeteim fölött és papként bűntudatom van ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor, már látom, hogy miként kattanok be, amikor édesanyám körül vagyok. Egy néhány évbe telt, hogy meglássam a kapcsolatot, de ma ez teljesen világos. Így sajnálatos módon távol kell őt tartanom magamtól.

Az életem nem hasonlít a régihez. Nem élek többé félelemben. Ami a legfontosabb: amikor valamiféle szégyenpillanatot élek át, az esetek 90%-ában el tudom ezt csípni időben. Néha egy napba telik, amíg ráeszmélek. Tudom, hogy kell „ellenőrizni” magamat. Még az EMDR-t (szemmozgás deszenzitizáció és újrafeldolgozás) is végre tudom hajtani magamon, ha szükséges, de nem élek félelemben. Mostanában sokkal kényelmesebben érzem magam a férfiak körül. Valóban úgy érzem magam, hogy férfi vagyok a férfiak között. Nem mindig volt ez így. Ma azonban több srácról állíthatom, hogy jó cimborám.

Manapság nem engedem, hogy a nők behálózzanak. Van egy határ, ami azelőtt nem volt ott, de most már meg van. Különösen papként léteznek olyan nők, akik a fiukká szeretnének tenni vagy ilyesmi. Ez különösen igaz az idősebb nőkre, az anyai típusokra. Nagyon kedvesek, de uralkodó típusúak, pont mint az édesanyám. Hagytam, hogy én legyek számukra az a „kedves, aranyos atya”, aki felelősségének érzi, hogy beszélgessen velük Mise után. Ott álltam egy fél óráig, ahogy Isten tudja, hogy miről beszélgettek. Azután meg csodálkoztam, hogy miért éreztem azt, hogy ki kell élnem magam.

Volt egy bizonyos anyáskodó típusú nő a plébánián, aki rám telepedett és őrületbe kergetett. Ma már mindig kartávolságot veszek tőle és ő érti az üzenetet. Sokkal jobb érzéseim vannak így magammal kapcsolatban.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. április 5.