A közösség, amelyben életté válik az Ige

A Cenacolo cherascói házában él, két éve került a közösségbe. Gyógyulni ment, „szerelemből”, hűségből maradt. Fecske Ágival beszélgettünk.

– Mit kapott a közösségtől, és mi az, ami ott tartja?

– Az életemet kaptam tőle vissza. A hitem „gyakorlatba helyezésének” képességét, és azt, hogy tudjak igazán kérni és hálát adni. Az Úrral való erős, intenzív kapcsolatot kaptam a Cenacolótól, amely az élet, a barátság, a beszélgetések, a munka és a hűség értékeinek felismerésével is együtt járt. A közösség sok reményt, szeretetet, törődést, hitet adott. Megtanított felelősséget vállalni, konfrontálódni a dolgokkal és önmagammal, méltóságteljesnek lenni, kitartani, elfogadni másokat és magamat, helyes önkritikát gyakorolni, és ami a legfontosabb: belém nevelte a „valakivé válni akarást”.

Megtanultam, hogyan kell továbblépni, kibírni, tapasztalni, szenvedni, elfogadni, a sebeimet gyógyítani. Egy közösség tagjaként létezni, alkalmazkodni, segíteni, szeretni, elfelejteni magamat, adni és adni. Mert korábban ezek helyett menekültem a függéseimhez. Hogy rájöjjek a problémáim gyökerére, és arra, hogy mit csináltam addig rosszul, sok imára, csendre, elvonulásra volt szükségem. Arra, hogy ne legyen net, tévé, rádió, zaj, semmiféle külső inger.

A csend hozzásegít, hogy többé ne fuss el önmagad elől: vállald a szenvedést, a szembesülést. Ha vállalod, előbb-utóbb megtapasztalod, hogy eső után végül mindig kisüt a nap. Régebben infantilis módon ki akartam kerülni, „meg akartam úszni” a szenvedést. Hosszú időbe telt, míg ez változni tudott. Az idősebb lányok sokat segítettek a tapasztalataik, a továbblépésük történetének átadásával. Kezdetben persze nagyon nehéz volt, de a közösség támogatása, programjai és a többiek mindig továbblendítettek. Nyolc-kilenc hónapba is beletelt, míg túljutottam a legnehezebbjén, de mindvégig, a legsötétebb órákban is erőt adott az Úr jelenléte, és a tudat, hogy már úton vagyok.

– Hogyan változtatott a kinti világhoz, a civil élethez és lehetőségekhez való viszonyán a közösségben töltött két év?

– Az átállás nagyon nehéz volt, mert én kinn elég „élvezethajhászként” éltem: állandóan a telefonon, a neten, a Facebookon lógtam, a bulikban, a szórakozásban és mindennemű pénzköltésben kerestem a boldogságot. Csaknem belehaltam, amikor ezekre már nem volt lehetőségem.

Kezdetben rettenetesen szenvedsz, de aztán elfogadod. Nincs pláza, mozi, színház, bulizás; nem csinálhatod azt, amit akarsz. Ez először őrjítő. De aztán amikor látod, hogy akár balra, akár jobbra nézel, körülötted mindenki ugyanazt csinálja, az erőt ad kitartani. És már csak büszkeségből is azt mondod magadnak: ha ők kibírják, akkor én is kibírom. Nem fested a hajad, nem hordasz ékszert, feltűnést keltő dolgokat. Bent ezek nem fontosak, bár tudom, a világban nélkülözhetetlenek. Bent mindez csak külső máz. A Cenacolóban te vagy fontos és a bensőd.

Ez nem azt jelenti, hogy kínozod magadat: van csoki, süti, puding, gyümölcs: egymásnak sütünk-főzünk. A mediterrán ételek a jellemzők a közösségben. Nem a test elutasításáról van szó, mert a gimnasztika, a futás is a heti rend részei. Nem is a világtól való teljes elzárkózáson van a hangsúly. Időről időre megszavazunk egy-egy gondolatébresztő filmet, közösen megnézzük, és beszélgetünk róla.

A kinti és a benti világ között az a legfőbb különbség, hogy idekint a dolgok: a beszélgetések, a barátságok, a hitélet és az énkép nincsenek a megfelelő értékükön kezelve. Ez egészen más dimenzió.

Bent meztelen a lelkünk. Például ha ott összeveszel valakivel, három napon belül tisztáznod kell vele a kapcsolatodat. Bocsánatot kell kérni, és megosztani vele, hogyan élted meg, ami történt. A közösségben sokkal intenzívebben élsz meg mindent. Kint ez lehetetlen, ott viszont van és kell is rá alkalom, hely és idő. Megtanulni megbocsátónak, alázatosnak lenni, és szeretően segíteni a másiknak nézeteltérések esetén.

– Miért könnyebb – ha könnyebb – közösségben gyógyulni, mint kint? Miért jobb bezárkózni, leszűkülni, a lehetőségeket leszűkíteni, hiszen kint a gyógyulás útjainak-módjainak mégiscsak szélesebb „választékából” lehet meríteni.

– Bent csak pár ember vesz körül, és az a feladatod, hogy nekik adj, őket elfogadd, az ő barátjuk, segítőtársuk légy, s ezt hatalmas hittel és szeretettel csináld. A Cenacolo egyfajta „tanuló közeg” is a gyógyulni akaró lélek számára. Egy kétmilliós nagyvárosban erre nincs lehetőség, mert mindenből túl sok van. Bent a minimumra szorítva, de a többiekhez nagyon közel élsz. Aztán amikor már megerősödsz, azt mondják: menj haza pár hétre, konfrontálódj a világgal, próbáld ki magadat, és nézd meg, hol tartasz.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2022. február 14.