Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt.

Az egyik totyogó gyerekemet üldöztem éppen a szentmisén azon a ragyogó vasárnap reggelen, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, hogy már jó ideje nem jött meg. A szívem a torkomban dobogott és rám tört a pánik, mire összeszedtük a kiscsibéimet, hogy a két kilométeres utat hazáig megtegyük. Ki se szálltam a kocsiból, úgy magyaráztam a férjemnek, hogy gyorsan el kell intéznem valamit, s már indultam is az első három gyógyszertárhoz.

A teszt minden alkalommal pozitív lett. Hitetlenül nézegettem, és elővettem egy másikat. Minden egyes teszt után egyre jobban könyörögtem Istenhez, hogy ugye ezek csak véletlenek, vagy valami kozmikus tréfa áldozata vagyok, aminek majd jó vége lesz. Mikor végül meggyőztek, az ágyamon ültem és sírtam és sírtam, és a következő hetekben is csak hulltak a könnyeim.

Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Éppen helyi munkahelyekre adtam be a jelentkezésemet, hogy abbahagyhassam a házasságom és a gyermekeim számára is egyre terhesebb heti repülős ingázásaimat Ohioba. Anyagi csapdába kerültünk. Úgy éreztem így is fuldoklunk. És ami a legrosszabb volt, hogy hat héttel korábban halt meg szeretett édesanyám, hirtelen és váratlan agyi aneurizmában. Az ő halála végképp kihúzta a lábam alól a talajt. Nemcsak azért kellet küzdenem, hogy a gyerekvigyázást, amit eddig ő végzett biztosítsam, de elveszítettem legnagyobb pártolómat. Mint dolgozó nőnek pótolhatatlan segítségem volt a gyereknevelés mindennapi feladataiban. Mit csináljak még egy babával?

Ez a nem tervezett és váratlan várandósság összetört. Zavart voltam és csalódott. Úgy éreztem, hogy Isten cserben hagyott. Már 10 éve sikeresen figyeltem és naplóztam a ciklusomat, mikor a természetes családtervezés csődje lettem. És nagyon mérges.

Így hát búslakodtam és házsártos lettem, és sírtam. És hihetetlen és őrült bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy valójában nincs miért búslakodnom, zsörtölődnöm, és sírnom. Sok más nem tervezett terhességgel szembesülő kismamával ellentétben jól jövedelmező állásom volt, férjem, aki örült volna egy újabb gyereknek, a ház tele volt babaruhákkal és kellékekkel, és nem voltak egészségügyi problémáink. És bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen keserűen gondolok arra, hogy megint kismama lettem, mikor annyi közeli barátom és szerettem van, aki a terméketlenség súlyos keresztjét hordozza.

A sötétség akkor kezdett csak oszlani, mikor valakinek volt bátorsága a világ legkedvetlenebb kismamájának a szemébe mondani:

„Miért vagy kiborulva? Nem éppen az a természetes családtervezés értelme – helyet hagyni Isten munkálkodásának, hogy Ő tervezze a családotokat?

És rájöttem, hogy igaza volt. Ez a várandósság elvakított, mert a naplóm szerint egyszerűen nem volt lehetséges. Nem volt része az életem tervének. De Istennel semmi sem lehetetlen, és Ő tudta, hogy nekem mire van szükségem. Anélkül hogy tudtam volna, erre a babára volt szükségem.

Zelie már két éves, és ő a legnagyobb örömforrás az életemben. Olyan űrt töltött be, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Különleges és pótolhatatlan helye lett a családban, és nem tudom nélküle az életemet elképzelni.

Rajta keresztül megtanultam, hogy úgy jó, ha az ember nem esik kétségbe a nem tervezett terhesség miatt. Mert végső soron a terhesség nem teher, hanem egy sugárzó, édes, rugdalózó kisbaba, akinek neve van.

Minden este, mikor Zelie-t fektetem, ugyanazt a történetet mondom el nekik: A szívem régen beteg lett, de Isten úgy szeretett, hogy elküldött téged meggyógyítani a szívemet, hogy megtöltsd otthonunkat örömmel és nevetéssel. Ő mosolyog. És én is mosolygok abban a tudatban, hogy Isten velem kapcsolatos terve mindig felül fogja múlni az én elképzeléseimet.

Eredeti, angol nyelvű cikk

Létrehozva 2017. február 13.