Jennifer Fulwiler, aki több évtizedes hitetlenség után tért meg 2007-ben, így ír erről: „Szerintem a hit nyilvános megvallása nagyon elgondolkoztató. Emlékszem, ateistaként is nagyon megfogott, ha nagy ritkán azt láttam, hogy valaki nyilvános helyen imádkozik étkezés előtt. Volt valami üdítő abban az alázatban, hogy az illető nem úgy tekint az ételre, mint ami jár neki, hanem ajándékként. Érdekesnek tartottam, hogy számára Isten annyira valóságos, hogy képes kilógni a sorból, furcsán viselkedni azért, hogy hálát adjon. Általában eléggé lenéztem a hívőket, főleg a keresztényeket, de ha azt láttam, hogy valaki imádkozik étkezés előtt, az megérintett és szokásos cinizmusom ellenére tiszteletet ébresztett bennem. Megvallom, azon ritka pillanatok közé tartoztak ezek, amikor nyitott szívvel gondolkoztam Istenről.”

„Ami zavar a mások előtti imádkozásban, az, hogy a hitnek bármely nyilvános kifejezése önelégültségnek is tűnhet; bár úgy vélem, a szándék a döntő. Ha az a gondolat van mögötte, hogy ‘most majd megtérnek ezek a nyomorult pogányok, ha látják, micsoda szent vagyok’, az nyilvánvalóan taszító. Ha viszont az ember olyannyira az Úrra irányul, hogy a nyilvános helyen mondott ima annak természetes következménye, a Lélek belső működésének túlcsordulása, akkor minden bizonnyal helyénvaló” – vélekedik a szerző, megvallva: mindezek ellenére van benne valami irracionális félelem, hogy a társadalmi elvárás ereje elnyomhatja a Lélek erejét a lelkében, és a belső indítéktól függetlenül kellemetlenül érintené nem vallásos ismerőseit, ha keresztet vetne. Vajon mi hogyan gondolkodunk erről? Nyíltan szoktunk étteremben imádkozni? Mit tennénk, ha nem keresztény ismerősünk meghívna magához vacsorára? – teszi fel a kérdést.

Vajon ki ad rá helyes választ ?

(Magyar Kurír, az ncregister.com alapján)

Létrehozva 2011. július 21.