Régen amikor még csak pár hónapja voltam tagja a szent papságnak, a santo domingói egyházközség lelkésze voltam Quezon városban. Egy álmos délutánon nagy sokaság nyomult be  a  templomba, mert öt gyermeket megszállt a tisztátalan lélek. Furcsa terve a Mindenhatónak, éppen az irodában voltam és a megszállottak családtagjai eljöttek hozzám segítséget kérni. Azt mondtam nekik hozzák el a gyermekeket a Rózsafüzér Királynője oltárához. Azt mondták már megtették, és a gyermekek ott rángatóznak és sikoltoznak. Féltem ettől a helyzettől.

Egyszerűen nem tudtam pontosan mit kell tennem. Visszamentem a kolostorba, hogy megnézzem van-e ott valamilyen idősebb pap aki tud segíteni, vagy irányít a krízis megoldásában. Szerencsére a provinciális atya Quirico Pedregosa OP ott volt az étkezdében. Tudtam, hogy részt vett a Katolikus Karizmatikus Megújulásban és bizonyára Isten küldte. Elmondtam neki a történetet és hallotta a felfordulást a templomban. Reméltem és imádkoztam, hogy megoldja ezt, és megkímél engem ettől a horrortól. De nem tette. Egyszerűen azt mondta reagáljak rá. Azt mondtam: “Atyám, hogyan tudnék?” Azzal akartam érvelni, hogy ebben a témában én csak egy kezdő pap vagyok mindenféle képzettség és tapasztalat nélkül. Azonban a provinciális atya válasza mellbe vágott engem. Azt mondta: “Emlékezz arra, hogy most egy pap vagy.”

Megkövültem a választól és eltelt néhány másodperc mire rájöttem mit mond. Átmentem a kolostor második emeletén a kápolnához ahol a gyereket hozó szülők voltak. Láttam a habzó szájukat, az átkozódást és a rángatózást. A hozzátartozók sírtak. Az egyikük megkérdezte: “Hol van a pap?” Felismertem a férfit aki odajött hozzám az irodában, ő volt az egyik aki azt mondta: “Jön.”

Bárcsak egyszerűen felébredhetnék ebből a szörnyű látomásból. De ez nem egy álom volt. Ránéztem a Rózsafüzér Királynője csodálatos képére és elmondtam egy imát. Azt mondtam neki: “Szűzanya, ne hagyj el. Én egy szerencsétlen bűnös vagyok. Egy senki vagyok. Kérlek segíts nekem.” Ezután bementem a szobámba és felvettem domonkos rendi ruhámat, és felkészültem az emberekkel való találkozásra.

Amikor kinyitottam a kaput és átmentem a kápolna közelébe, jobban hallottam a gyerekek kiáltozását. A szívem olyan gyorsan vert, hogy kíváncsi voltam vajon a vérem valóban körbejárja-e a testem, mert egyszerre éreztem hideget és nyirkosságot. Amikor az emberek megláttak, az egyikük felkiáltott: “Az atya itt van.” Nem szolgáltam a gyerekek felé akik a Miasszonyunk kápolnában voltak, volt ott még sok ember beleértve a bulvár újságírókat. Azt mondtam a szülőknek: “Hozzák el hozzám őket a hátsó oltárhoz.” És ők követtek. Az emberek elkísérték őket. Ott voltak a kíváncsiskodók, és igen, ott voltak az újságírók.

Intettem a sekrestyésnek, hogy vezesse a szülőket és a gyerekeket a keresztelő helyre, és hozzon nekem szentelt vizet. Egy csapat megtermett férfi segített odahozni a gyerekeket arra a helyre. Azok szerint akik vitték a gyerekeket, ők kontrollálatlanok voltak és úgy tűnt korukat meghaladó erővel rendelkeztek.

Könyörögtem a riportereknek, hogy hagyjanak a gyerekeknek és a szülőknek egy kis magánéletet, és engedjenek imádkozni és segíteni nekik. De ők ragaszkodtak a maradáshoz. Aztán erősen nemet kellett mondanom. De ők ellenszegültek, hogy az embereknek meg kell tudniuk az igazságot erről.

Ezekkel a szavakkal könyörögtem hozzájuk: “Ismeri azt az evangéliumi történetet amikor az Úr Jézus egy démonizáltból légiónyi démont küldött egy disznónyájba?” Azt válaszolták: “Igen!” Így hozzátettem: “Nos, ez az  amit tenni fogok. Mivel ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekeket démonok szállták-e meg vagy szimplán hallucinálnak, önökhöz küldöm a démonokat.” Erre felkiáltottak: “Ne, atyám. Kérem, ne.” Megérezve félelmüket ezt mondtam: “Akkor menjenek el. És engedjék meg, hogy imádkozzam értük. Kelletlenül otthagytak.

Odamentem a gyerekekhez, akik még mindig rángatóztak, habzott a szájuk, sikoltoztak, az arcuk hamuszínű volt. Szembefordulva a nagy feszülettel magamban teljes szívből így imádkoztam: “Uram, kérlek gyógyítsd meg ezeket a gyerekeket. Dorgáld meg a tisztátalan lelket és űzd el őket. Dicsőüljön meg bennük neved, ó Uram Jézus.”

Aztán a gyerekek felé fordultam. Átvettem a szenteltvíz tartót a sekrestyéstől, és míg meghintettem őket szentelt vízzel, a következőt mondtam parancsoló hangon: “Tisztátalan lélek, Jézus Krisztus nevében megparancsolom, hogy hagyd el ezeket a gyerekeket azonnal, és ne térj vissza többé.” Hallottunk egy utolsó sikolyt és minden gyermek elájult. Néhány perc múlva visszatért a szín az arcukba és mindegyik rendben magához tért.

Meghallgattam vallomásukat és szentségi feloldozást adtam nekik, megáldottam őket és szüleiket, és figyelmeztettem őket ne játszanak újra okkult dolgokkal.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2021. augusztus 4.