Minden nyáron hazalátogatnak Ausztráliában élő családtagjaink, így volt ez az elmúlt nyáron is (2015).

Július 9. volt az utolsó együtt töltött napunk, délután kettőkor indulni kellett a repülőtérre. Július 5-én délelőtt a családdal együtt még kimentünk a kegyhelyre. A lányom, aki kint él Ausztráliában, a férjem, két itthon élő unokánk, (5 és 7 évesek) és én.

Nagy hőség volt, éppen dél körül mentünk. Parkírozás után elolvastuk a tájékoztató táblát, mindkét kisfiút érdekelte. Főleg a kisebbet, akit Ivánnak hívnak. Beleállt a forrásba, most az egész testét, mindent el kellett neki magyarázni. Megbeszéltük, hogy Mária, ha megkéri, segít, teljesíti a kéréseket. Bent a templomban mindkét gyermek összetette a két kis kezét és valamit motyogtak magukban.

Meg kell jegyeznem, Iván sajnos soha nem volt templomban. A vendégkönyvbe be kellett írni, hogy itt volt Iván, sőt a nyomaték kedvéért még egyszer: IVÁN! Délután kettőkor indultunk a reptérre. A család a haleszi benzinkútnál akart elköszönni, mert csak egy autó ment a reptérre. Három autóval leálltunk egymás mögé a buszmegálló előtt. A két kicsi maradt az egyik kocsiban – ez volt a középső -, az utolsóban meg én.

Ez az autó ment volna a reptérre, azért nem szálltam ki. Alig kezdtek búcsúzni, Petőfiszállás felől bekanyarodott egy mikrobusz, amely őrült sebességgel áttért a mi oldalunkba és szabályosan felnyársalta mind három autót. Akkora erővel ütköztünk, hogy az ő új autójának a tengelye eltört és a kereke kiszakadt, majd a középső autó tetejére repült. Közben a kocsik akkora ütést kaptak, hogy több métert repültek. A középsőnek a kerekei kitörtek. Három autó lett totálkáros, az egyik az övé. Az ausztrál unokánk, aki a nyitott kocsiajtóra támaszkodott és úgy beszélgetett, több métert repült, a feje a padkát verte.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2016. február 18.