Félve írom ezt a levelet, mert ez az első igazi tanúságtételem. Nem is tudom, hogy honnan kezdjem, mert amit most leírok az az eddigi életem során sokszor kísértett már, tehát az alapja hosszú évekre nyúlik vissza. Röviden annyit szeretnék elmondani az életemről, hogy Istenfélő családban nevelkedtem, de az elő igazi megtérésem 16 éves koromban volt, addig igazán nem is értettem mit jelent az, Istent szeretni és hinni.

Viszont azt kell, mondjam, hogy nem az volt az egyetlen megtérésem, mert azóta már számtalanszor megtörtént. Sajnos nem tudtam mindig megmaradni Isten jelenlétében és újra ás újra megkellett keresnem őt. Bár úgy érzem, hogy mindegyik megtérésem alkalmával közelebb kerültem az Úrhoz. A szomorú az, hogy a gyógyító lelkigyakorlatok és imák ellenére maradt bennem egy seb, amit valószínűleg én nem akartam elengedni.

Ez viszont szomorú dolgokhoz vezetett, mert általa egyre több és több sebem lett, amiktől úgy éreztem, hogy soha nem szabadulhatok már és, hogy ezért az Isten is megvet. Viszont a tudat, hogy már rá se számíthatok elvett tőlem minden reményt. Sokszor nem láttam értelmét az életemnek. Persze ez az állapot nem mindig jelentkezett és többször éreztem úgy, hogy megbocsájtott nekem az Úr és olyankor boldog is voltam. A szomorú az, hogy ezt számtalanszor eldobtam magamtól valamilyen földi dolog miatt, amit akkor jobbnak és érdekesebbnek láttam.

A legmélyebb ponthoz viszont két hónapja értem, amikor is a jógának egy fajtája által hatalmas teret engedhettem a gonosz munkásságának, mert attól a naptól kezdve valahogy minden más lett, amit persze akkor még nem vettem észre. Ez tönkretette a karácsonyomat, amire az eddigi legerősebben készültem, aztán tönkretett mindent. Nagyon sokszor éreztem nyugtalanságot a szívemben és egy furcsa érzést, ami elviselhetetlenné vált a számomra. Szerettem volna Isten segítségét kérni, de úgy éreztem, hogy rettenetesen haragszik rám, így hát teljesen egyedül maradtam. Nem láttam a kiutat és földi dolgokkal próbáltam elterelni a figyelmem. Aztán, amikor láttam, hogy ezek sem segítenek rajtam teljesen elvesztettem a reményt és egyre többször kezdett zaklatni az öngyilkosság gondolata. Nem éreztem elég erősnek hozzá magam, de sokszor átgondoltam, hogy hogyan is tudnám végrehajtani.

A múlt hónap utolsó két hetében pedig egyre világosabbá volt számomra, hogy másként már nem tudom elviselni ezeket a szörnyű érzéseket és gondolatokat, úgyhogy meg kell valahogy tennem. Többször éreztem viszont valamit, ami visszahúz, és azt mondja, hogy még van remény. El kell, mondjam, hogy közben jártam templomba és a szerdai lelkigyakorlatokra, de ez alatt mindig üresnek éreztem azokat. Aztán kéthete vasárnap elmentem a Tömő utcába a 16:15-ös misére, amin nem voltak sokan és többségben romák voltak. Az egész Szentmise alatt folyt a könny a szememből, mert ahogy néztem azokat az egyszerű embereket és egyszerű szertartást, láttam, hogy mekkora hit lakozik bennük és, hogy mennyire szereti őket az Úr.

Az utána való napokban sokat sírtam és még zaklatottabb lettem, mert szerettem volna, ha engem is így szeret az Isten és mivel reménytelennek láttam, még többet gondoltam arra, hogy értelmetlen az életem. Úgy éreztem, hogy tényleg nem bírom tovább. Majd elérkezett a (múlthét) szerda és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Szentségimádásra, bár reménytelennek és feleslegesnek éreztem. Amikor megérkeztem és bementem a kápolnába nem bírtam előre menni és leülni, gondoltam, hogy jobb, ha hátul maradok. Majd megkezdődött a dicsőítés és nagyon rosszul éreztem magam, nem tudtam dicsőíteni az Urat és a könnyeimmel küszködtem, mert nem hittem, hogy lehet rajtam segíteni.

Amikor megláttam, hogy elindult Edinával, hogy imádkozzon az emberek felett eszem bejutott, amit az elején mondott: ”Csak azokhoz megyünk oda, akiknek tényleg nagy szükségük van rá”. Ekkor félve és reménykedve kértem az Istent, hogy most had kapjak én is imát. Azt gondoltam magamban, hogy most, vagy soha! Amikor láttam, hogy felém közelítenek felcsillant egy apró remény a szívemben, hogy meghallgatott az Úr és lehet, hogy mégis figyel rám. Miközben imádkoztak felettem éreztem, hogy minden megváltozik, és az üzenetek, amiket kaptam válaszok a kérdéseimre és segítség a továbbiakhoz. Éreztem, hogy kezd gyógyulni a szívem és nem tudtam visszatartani a könnyeimet és a zokogásom. Ezután a Szentségimádás csodálatos volt, újra éreztem Jézus szeretetét és az örömöt a szívemben. Már akkor ott hihetetlennek tartottam, hogy ilyen mélyre kerültem.

Azóta is érzem Isten szeretetét és ezt sok mindenben meg is nyilvánította nekem. Szombaton Sz-né M-tőll kaptam egy telefont, hogy üzenetet kaptam az Úrtól születésnapomra és az üzenet egy az egyben a folytatása annak, amit szerdán kaptam a közbenjáró ima közben. Bár a gyógyulásom még nem teljes, de már televagyok reménnyel és szeretettel. Hálát adok az Istennek, hogy elvezetett engem a Tömő utcába és, hogy megmutatta feltételnélküli szeretetét és irgalmasságát. Köszönöm Önnek, mert megmentette az életemet!!! Áldja meg ezerszer az Úr!

Köszönettel és szeretettel: F F 2015.02.03

(forrás: elizeus.kozosseg.com)

Létrehozva 2015. október 7.