„Szüntelenül imádkozzatok” (1Tessz, 5,17)

Szépen be volt karikázva a naptárban a nap, amikorra kiírtak – de a csecsemők híresek arról, hogy nem nézik meg a naptárt. Két héttel a várva-várt nap után azon töprengtem, vajon hajlandó-e valaha is bemutatkozni a világnak a kisfiunk.

Természetesen az volt nekem is a legfontosabb, hogy egészséges legyen, de azért apró kis önmagamért is aggódtam, hogy sikerül-e majd eljátszanom a szerepemet. Na jó, nem is olyan apró…

Azon a forró augusztusi estén, mikor a férjemmel elkocsikáztunk a kórházba, biztosak voltunk benne, hogy végtelen várakozásunk véget ért.

Pedig nem. Hiába vajúdtam. És imádkoztam szüntelen.

22 órával később éhes voltam, kimerült, és rémült. Beindult a gépezet, hogy előkészítsék a császármetszést, engem át fognak pakolni kényelmes kórházi ágyamból egy keskeny, guruló hordágyra. Nem nagy ügy, ha épp nem kilenc és fél hónapos terhes vagy az én testalkatommal. A két fiatal, unott arcú beteghurcoló nem volt túl bizalomgerjesztő. Már láttam az újságcímet: Lepottyant anyukából pottyant ki a baba…

Voltak már különleges kéréseim imádságban, de ez új volt: Uram, add, hogy ne ejtsenek el! Még a gondolat is butaságnak tűnt, hogy ilyesmiért imádkozom, de csak nem hagytam abba, annyira féltem. Kérlek, Uram. Segíts, hogy bátor legyek. Ők meg erősek. Kérlek!

A következő percben belibbent a kórterembe egy kékangyal: Don, az altatóasszisztens. Mint egy fertőtlenítő illatú, túlméretezett játékmackó, megállt az ágyam mellett ragyogó kerek képpel: „Készen vagyunk?” Nyeltem egyet. Eljött a pillanat. Most fognak a levegőbe emelni.

Don felmérte a helyzetet, majd elhessegette a két ideges fiút, és vidáman közölte: „Majd én rendezem Mrs. Higgs-t.”

Én hősöm. Mióta felnőttem, soha senki nem mert ölbe venni. Bill sem emelt át a küszöbön a nászéjszakánkon. Csak fogtuk egymás kezét, és egyszerre ugrottunk. Most meg hagyom, hogy egy vadidegen nekigyürkőzzön a lehetetlennek. Don rám hajolt. „Át tudja karolni a nyakamat?” Át tudtam, és meg is tettem, bár a karom merev volt, és remegett a kimerültségtől. Vajon meghallgatja az Úr a kérésemet, vagy valósággá válik a szalagcím?

Mintha csak egy párnát kellett volna felemelnie, a nagy ember, a nagy szívével, felkapott, és a levegőben átlendítve gyöngéden ráhelyezett a hordágyra. Még egy nyögést se hallatott. „Semmiség” – nyugtatott meg. Neki lehet, hogy az. Meg Istennek is. Ő küldte hozzám legjobb emberét – a Paul Bunyan méretű hapsit, akinek a szíve egészen az Övé volt.

Négy órával később Don újra felnyalábolt, és áttett a pihenőben az ágyra. Karomba helyezett egy értékes kis csomagot, és azt suttogta: „Nézze, milyen ajándékot adott magának Isten ma éjjel.” Don nem tudhatta, hogy a név, amit kisfiúnknak választottunk, épp ezt jelenti: „Isten ajándéka”. De Isten tudta ezt.

Így szól hozzánk Igéjében: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra” (Jn 16,21).

Mennyire így van. A fájdalom elmúlt, imádságom meghallgatásra talált, örömöm az eget verte. Isten biztonságos szállítást nyújtott engedelmes szolgája karjában, és meghallgatta könyörgésemet egy egészséges kisbabáért. Matthew több mint 5,3 kilóval született. Határozottan egészséges súly. Tudva, hogy az Úr hallja kéréseinket, legyenek bár nagyok vagy kicsik, közönségesek vagy furcsák, a mi dolgunk nyilvánvaló. Imádkozzunk szüntelen. Várjunk reményteljesen. Bízzunk félelem nélkül.

Uram, a Te hűséged túlmutat elképzeléseinken. Mielőtt még szavakba öntenénk kéréseinket, Te tudod, mire van szükségünk, és már dolgozol is a teljesítésén. Köszönöm, hogy mindig meghallgatsz, és mindig szeretsz. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. november 22.