A nagyváradi egyházmegyéhez tartozó Tasnádszántón tartott gitártábor idei meghívott előadója a magyarországi fiatalok körében jól ismert Simon Dávid volt, aki épp most vált szolgálati helyet, Győrből Sopronba költözik, hogy ott is iskola- és egyetemi lelkészi szolgálatokat lásson el. A tasnádszántói templomban elmondott megérintően szép és lelkesítő másfél órás tanúságtétele (mert valójában az volt) és egy gyönyörű szentségimádás után hívta őt mikrofon elé Ozsváth Judit, hogy a jó Isten dicsőségét szépen példázó életútjáról, ifjúságneveléssel és sok mással kapcsolatos szemléletéről beszélgessenek. Simon Dávid tíz évi kábítószerfogyasztás után találkozott igazán az élő Istennel. Ozsváth Judit interjúját olvashatják.

Kérlek, foglald össze, milyen volt az igazi megtérésed előtti életed!

Egészen röviden: tizennyolc éves koromig vasárnapi keresztény voltam. Emlékeim szerint kilenc évig jártam katolikus iskolába. Mindig hittem Isten létezésében, így szocializálódtam, ezt a családból hozom. Aztán amikor látszott, hogy nincs elég tehetségem a kosárlabdázáshoz, amit nagyon szerettem, egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Igen, a kosárlabda nagy szenvedélyem volt sokáig. Így az egyetemen kínomban, unalmamban, meg azért, mert valahogyan ezt a fajta életvitelt láttam vonzónak a rapes klippekből, elkezdtem napi szinten, majd lassan egész nap szívni a füvet, szerencsére a szintetikus drogoktól féltem, azoktól megóvott az Isten, de pont elég kárt okozott bennem a marihuána…

Milyen hiány kielégítésére kerestél így gyógyírt?

A boldogságot kerestem és az érzéki kielégüléstől vártam azt. Az érzéki kielégülés valamiféle örömöt ad, de ez az öröm olyan, mint a kámfor, jön-megy, elillan. Rengeteg időt töltöttem játéktermekben is, az egyik eufóriától szaladtam a másikig. Mihaszna, léha életet éltem, ami lényegében arról szólt, hogy megpróbáltam az agyam jutalmazásközpontjába valahogyan dopamint csiholni. Bennem nagyon sokáig fel sem vetődött, hogy az Isten engem boldoggá akar tenni. Az Istenre én úgy gondoltam, mint valakire, aki még jól jöhet, ha nehéz helyzetbe kerülök. De az, hogy ő tegyen engem boldoggá, sajnos föl sem merült bennem. És mivel nem volt semmi életcélom, nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, ezeknek a kis apró érzéki örömöknek éltem, és ezeknek váltam a rabjává. És hogy milyen volt? Az elején minden érdekes, izgalmas, lenyűgöző, lehengerlő, csak ugye ahogyan emelkedett az ingerküszöböm, ezek egyre kevesebbet adtak. Ami régebben még lélegzetelállító volt, az egy idő után már csak az unaloműzésre, fájdalom csillapítására volt jó. Az ember az elején azért kábítószerezik, mert tetszik neki, mert nagy élményt nyújt számára, de egy idő után már csak megszokásból vagy tényleg azért csinálja, hogy elterelje a lelki nyomoráról a figyelmet. Az elején minden ilyen dolog sokat ad, aztán egyre kevesebbet, majd az ember lassan mindent elveszít. Még a lelkét is. És hát milyen ez az élet? Isten nélkül az élet szürke és lassan siralomházzá válik. Mert ha az Isten az élet, de nem csak a biológia szintjén, hanem metafizikailag is, akkor az a lélek, aki elszakad az Istentől a bűnnel, azzal, hogy nem törődik vele, előbb megbetegszik, majd haldoklik, végül meghal. Ha ebben az állapotban éri a halál, akkor lényegében örökre elvész, az Isten nélkül való öröklétbe kerül, ami a pokol. És nyilvánvaló, a lélek állapotának romlásával együtt az ember egyre üresebbnek, élettelenebbnek, közömbösebbnek, levertebbnek érzi magát. Én nem voltam depressziós, de egykedvű, rezignált igen. Minden mindegy volt. Nagyon rosszul nem voltam, de jól meg egyáltalán nem. A szerencsejáték, a füvezés, imott-amott a lányok, a kosárlabda, a szórakozás, a fesztiválok kötötték le az eszméletemet, s ez az egész amolyan vegetálás volt. Teljesen céltalan élet.

Nagyon sok embernek sajnos nincs szubjektív életcélja. Sokan csak jól akarják érezni magukat például utazgatva, szórakozva, vásárolva, az életet élvezve. De azok sincsenek nagyon kisegítve, akiknek van szubjektív életcéljuk. Meg kell találni az objektív életcélt, amely minden ember számára ugyanaz: egyesülni az Istennel, azaz átistenülni, és halálunk után az Isten boldogító színelátására jutni. Ehhez engednünk kell Istennek, hogy bennünk élhessen. Azok, akiknek már van szubjektív életcéljuk, úgy tűnhetnek, hogy sínen vannak, ők akarnak valami értelmeset az életben, például családot, karriert. De Isten nélkül ők is el vannak veszve, mert Isten nélkül mindenki elveszett. Most olvastam az egyik szentnél, talán Athoszi Porfiriosz atyánál, hogy ostoba az az ember, aki azt hiszi, hogy Isten nélkül bölcsen tudja kormányozni az életét. Mert ha igaz az, hogy a bölcsesség forrása az Isten, a bölcsesség lelke a Szentlélek, akkor aki eltávolodik az Istentől, az homályba kerül és egyre több rossz döntést hoz. Aki nem hagyja, hogy az Isten vezesse, azt majd valamilyen mértékben a démonok vezetik. Ha viszont elkezdünk Istennel együtt élni, akkor elkezd ő elvezetni minket a mi szubjektív életcélunkhoz is. A feladatunk tehát az, hogy Isten segítségével találjuk meg ezt a szubjektív életcélt. Nem az a kérdés, hogy én mi akarok lenni, hanem az, hogy az Isten mit szeretne, hogy mi legyek. Nekem nem volt semmilyen célom, csak úgy éltem, bele a nagy semmibe. A kárhozatot leszámítva sehová sem tartott az életem. És szörnyű alakká váltam. Mert aki nem hagyja, hogy az Isten formálja, azt majd formálja a gonoszlélek.

A teljes interjú elolvasható itt.