“Hirdesse életed az Úr szabadítását” -a jelmondatot 1998 nyarán egy keresztyén drogterápiás otthonban, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban, azon az igés lapon olvastam, amelyet életem első bibliájával együtt érkezésemkor kaptam. Ezt a bibliát forgatom mind a mai napig – de akkor még nem jelentett számomra semmit.

Normál családi körülmények között, Zuglóban nőttem fel szüleimmel és testvéreimmel. 1993­ban, 17 éves koromban azonban valami megváltozott bennem és körülöttem is. Elindultam egy olyan úton, amelynek a végén a társadalom deviánsnak és szenvedélybetegnek bélyegzett.

Drogkarrierem forgatókönyvszerűen alakult, úgy ahogy az országban más több tízezer fiatallal megtörténik. Egy bizonyos baráti körhöz való tartozás és a nagyfiúvá válás kényszerű bizonyítékaként ártatlanul elszívtuk együtt az első füves cigarettát. Később a haverokkal vagányabbnak tartottuk a hasist és a különböző tablettákat, de ezt röpke fél év után felváltották a keményebb drogok. Heroin-függő lettem. Ennek eleinte minden vonzásával és később minden gyötrelmével együtt. Családi, baráti és mindenféle kapcsolataim érdektelenné váltak, ezért, ha nem is visszafordíthatatlanul, de alapvetően megromlottak. Egyedül maradtam.

Heroin-függőségem több mint öt éve alatt rengeteg szenvedés közepette többször éreztem, és többen éreztették velem, hogy abba kellene hagynom. A rövidtávú kórházi kezelések, bár megszüntették a fizikai függőséget, tartós változást nem nyújtottak. Az élet kihívásai nem maradtak el, és a problémamegoldás régi módszere kéznél volt. Tehát, mivel szemléletváltozás nem következett be, hamar visszaestem.

Ezt követően, számtalan leállási kísérlet és heroin-túladagolás után egy olyan mélypontra jutottam, ahol úgy éreztem, hogy talán már csak a hosszabb időtartamú bentlakásos terápia segíthet. A kevés terápiás hely miatt csak négy hónap múlva juthattam be egy otthonba. A várakozás ideje természetesen folyamatos visszaesés és csalódás volt.

Az intravénás kábítószer-fogyasztás naponta mintegy tízezer forintba kerül, ami érzékelteti, hogy mindezt legális úton nem lehet finanszírozni… Végül 1998 nyarán szüleim hatására jutottam el Ráckeresztúrra, egy keresztyén drogterápiás otthonba.

Legnagyobb megdöbbenésemre ebben az otthonban nem vártak kórházi ágyak, és ápolók sem voltak. Ehelyett egyrészről otthonos környezet és figyelmes segítők, másrészről hirtelen életmód változás és a terápiás szabályok sorozata fogadott. Mivel korábbi életemet nem tudtam irányítani, az itt tapasztalt pozitív benyomások hatására reménységet kaptam. A kórházi kezelésekkel ellentétben itt nem elsősorban a fizikai elvonási tünetekkel, hanem a bennem lezajló érzésekkel, gondolatokkal foglalkoztak.

A keresztyén munkatársak türelmükkel és saját hitükkel keltették fel az érdeklődésemet. Itt kezdtem megérteni, hogy meg lehet változni.

Elkezdődött az a tíz hónapig tartó közös munka, ami személyes beszélgetéseken keresztül elindította bennem a változást. Az otthonban zajló foglalkozások, a rend és hétköznapi életmód adott példát a későbbi józan élethez. Meg kellett szokni a reggeli ébredéseket, a rendszeres étkezéseket, a munka és szabadidő megtervezését.

Itt ismerkedtem meg a keresztyénséggel, az őszinteséggel, a megbocsátó szeretettel. Megtanultam kudarcaimat és csalódásaimat helyesen feldolgozni. Természetesen a terápia alatt is voltak kudarcaim, de ezeken vagy a közösség, vagy személyes Jelkigondozóm segített át.

A próbaidőt, azaz a terápia első hónapját nagyon nehezen viseltem, mert mindabban korlátoztak, ami korábban megszokott volt számomra. Nem jöhettek látogatók, nem telefonálhattam, nem volt pénzem. Lehetőségem volt bármikor elmenni, hiszen a terápia teljesen önkéntes. De tudtam azt, hogy akkor megint elölről kezdődött volna régi életmódom.

A fázisváltások, amelyek a gyógyulásom lépcsőfokai voltak, önértékelést igényeltek. Itt ugyanis személyes lelkigondozómmal közösen értékeltük az elmúlt időszak változásait.

Az első fázisban már szabadabbnak érezhettem magam, mert lehetőségem nyílt a családi kapcsolataim helyreállítására, viszont nagyobb lelki munka is várt rám: a múltam feldolgozása, a kábítószer-fogyasztásom okainak felderítése. Át kellett értékelnem az életemben fontosnak tartott dolgok sorrendjét. Új, helyes értékrendem kialakulásához nagy segítséget adott a hit és a keresztyén munkatársak hitelessége.

A második fázisban mehettem először haza, és a terápián tanultak alapján elkezdhettem rendezni a viszonyomat a családommal. Ezeken a kimenős alkalmakon -amelyek egyre sűrűbbek lettek- meg kellett próbálnom visszailleszkedni, és a mindennapi nehézségeket tiszta fejjel, józanul megélni. A kimenők után nagy biztonságot jelentett újra visszatérni az otthon védett közösségébe. Jó volt, hogy meg lehetett beszélni mindazokat a problémákat, amelyek felmerültek bennem.

A harmadik fázis a terápiás otthontól való elszakadás időszaka. Életem addigra már gyökeresen megváltozott, úgy éreztem, többé nem engedhetem meg magamnak, hogy újra kábítószert fogyasszak. Megtanultam, hogy a szermentes élet nem átmeneti időszak, hanem életforma. A rengeteg tisztán megtapasztalt pozitív élmény után úgy éreztem, megint sikerül majd józanul irányítani az életemet. Nagy segítségemre volt mindaz, amit az otthonban kaptam. A keresztyén értékek megragadtak, és Jézus tanítása érthetővé tett sok korábban nem ismert igazságot.

A régi szakmámban kezdtem eldolgozni. Rövid időn belül elkezdett hiányozni a keresztyén közösség. Hosszas keresés után találtam egy befogadó keresztyén gyülekezetet. Először istentiszteletekre, majd ifjúsági alkalmakra jártam.

Idővel szerettem volna emberekkel foglalkozni, és az általam gyűjtött tapasztalatokat átadni olyan fiataloknak, akik kilátástalannak érzik az életüket, és kiutat keresnek. Hiszem, hogy nincs olyan mély állapot, amiből Isten ne tudna megszabadítani, de be kell látnunk, hogy az Úristen nem fog ránk erőszakolni semmit. Egyszer mindenki számára eljön az idő, amikor összerogyik a bűnei alatt – Istent pedig ilyenkor halljuk meg leginkább. Fontos, hogy ne csak elfogadjuk ezt a kegyelmi ajándékot, hanem tudjunk is érte hálát adni minden nap. Megpróbálom az életem minden napját Isten dicsőségére élni, kérve az Ő vezetését. Sem a drog, sem az alkohol nem lehet az életünk főszereplője. A szabadítás, a kegyelem mindenki számára egy Istentől kapott lehetőség. Van, aki él vele, van, aki nem.

Jelenleg kallódó, kábítószer-fogyasztó fiatalokkal foglalkozom a Válaszút Alapítványnál, ahol keresztyén munkatársaimmal a terápiára jelentkezők felkészítését és utógondozását végezzük.

A terápiám kezdetén kapott jelige – Hirdesse életed az Úr szabadítását!- értelmet nyert, és nagyon sokat jelent már a számomra!

A kábítószer fogyasztással, rehabilitációval, továbbá a fenti írásban említett szervezetekkel kapcsolatban további információ kérhető:

Ifjúsági és Sportminisztérium Kábítószerügyi Koordinációért Felelős Helyettes Államtitkárság
Tel.: (06-1)-301-9100 (központ)

ethos, 2002/3

Létrehozva 2011. május 25.