Néhány évvel ezelőtt, az „Élet a Lélekben” szeminárium egyik hallgatójaként megtérő életgyónást kellett végeznem. 

Mi az az életgyónás? “Felismerni és megbánni a bűn ördögi valóságát, amely el akar szakítani Istentől és az örök boldogságtól. Isten a bűnbánat szentsége által szívátültetést akar elvégezni rajtunk.

“Csak oda kell állnom elé és feltárnom a kőből való szívemet”- olvasható a lelkigyakorlatos munkafüzetben. (P. Ernst Sievers, W.V. ) 

A kurzus minden hallgatója választott időpontot, helyet, gyóntatót, valamint kapott egy rövid útmutatót a felkészüléshez, melynek szempontjait követve, valóban felismerhettük rosszra hajló természetünk fanyar, olykor mérgező gyümölcseit, s az alkalmakat, amikor messze eltértünk az evangéliumi normától.

Sajnos azonban nem mindenki vette kézbe ezt a hasznos útmutatót, helyette más, „ódivatú” lelki tükör segítségével próbált visszatekinteni vétkeire, melyek gyermekkorától fogva halmozódtak fel. Azt nem tudom, hányan lehettek ilyenek, de azt igen, hogy az egyik „ódivatú”éppen én voltam. 

Amikor elérkezett az életgyónásom napja, emlékszem reggelre hirtelen fél méteres hó esett, és a gyóntató atya, aki egy másik városban lakott, nem tudta kiásni a hó alól az autóját. Így engem és mindazokat, akik nála gyóntak volna a püspökségen, hazaküldtek.

— Égi jel — mi más lehetne gondoltam, talán nem is kell életgyónást végeznem! Könnyen beletörődtem. Feltűnően könnyen. Természetesen nem is néztem más lehetőség után.

Az életgyónást követő találkozón arról szólt a pap tanítása, hogyan tapasztaltuk meg a mennyei Atya szeretetét a bűnbánatban? Megéltük-e Jézus Krisztus megváltói működését, ami által ki akar bennünket a bűn rabságából szabadítani? Felkészültünk-e arra, hogy mélyebb módon fogadjuk be vigasztalásának és segítségének hatékony jelenlétét? Készek vagyunk-e az átadott életre, a tanítványságra?

Minél tovább hallgattam a tanítást, annál rosszabbul éreztem magam. Miért is nem készültem rendesen, most hogyan válaszolok az elhangzott mondatokra? Csak egyféleképpen: nem, nem, nem! Ennyi nem végül arra indított, hogy megkérdezzem magamtól, valójában mit keresek én itt? Azok között, akik tisztán — a megszentelő kegyelem állapotában — állnak az Úr előtt, nekem nincs helyem! Hiszen én nem a havazás miatt, hanem a saját hanyagságom miatt nem tettem le a bűneim! Megfogalmazódott bennem az elhatározás, innen el kell mennem!

Kicsit esetleg még maradok énekelni, azután eltűnök innen, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre! Mintha Isten elől el lehetne tűnni, arról nem is szólva, hogy az első padban ültem, középen, ahonnan lehetetlen észrevétlenül, „angolosan” távozni. Ez baj, de akkor sem maradhatok, nekem itt a szentek között semmi helyem. Közben az ének alatt egy párszor a pap rám pillantott -mintegy véletlenül-, de egy bűnösnek az bőven elég.

-Megyek, megyek atya, amint az ének véget ér- válaszoltam gondolatban az ő tekintetére. Semmi nem tarthat vissza. Ám mielőtt tett követte volna az elhatározást, egy láthatatlan kéz tevődött a fejemre. Egy kéz, aminek súlya volt. Egy kéz, ami egyszerre volt határozott és gyengéd, bátorító és irgalmas, ellentmondást nem tűrő és szelíd, fenséges és magával ragadó. A Mindenható Legszentebb, Legáldottabb keze nyugodott a fejemen és azt fejezte ki: neked itt van a helyed.   -Uram, egy ilyennek, mint én? De a kéz továbbra is a fejemen nyugodott és marasztalásának képtelen voltam ellenállni. Egészen a szívemig hatolt a béke és a nyugalom, ami belőle áradt.

Semmivé váltan álldogáltam ott, tovább énekelve a dicsőítő éneket, miközben a szemeimből ömlöttek a könnyek. -Most a saját könnyeimmel akarsz tisztára mosni? Te ismersz a legjobban Uram, nem vagyok méltó! Egyáltalán nem!

Ez volt az utolsó tiltakozásom, végül elfogadtam Isten szerető közelségét. Még soha nem engedtem neki, hogy szeressen. Mindig Őt okoltam nagy nyomorúságom miatt. Éppen Őt, Aki most egyetlen érintésével megvalósította bennem a szívátültetést. Kezébe vette a szívemet és beleültette az Ő Szentséges Szívébe. Képes lettem végre felismerni, hogy valóban nekem akarja adni az Ő szeretetének teljességét. Életre akar kelteni, újjá akar teremteni, meg akar gyógyítani, magához akar édesgetni, sőt már meg is tette. Egy bűnöshöz lehajolt a kegyelem.

Az Ószövetségben olvastam régebben a következő Igét: „Összetöröm nyilait, amivel ellenem harcol.” Most fogtam fel mit is jelent ez. Isten határtalan szeretete lefegyverez!! Ebben a szent jelenlétben megszületett bennem az elhatározás, pótolom az életgyónást. Ehhez ragaszkodott az Úr is. Így fogalmaztam meg az Istennek tett fogadalmam:

-Felkészülök a Te irányításoddal, keresek egy gyóntatófülkét a Te segítségeddel, megteszek mindent, amit kérsz a Te szeretetedért. Mit kér az Úr? „Térj vissza Istenedhez! Maradj hűséges, támaszkodj az irgalomra és a törvényre, reménykedjél szüntelen a te Istenedben!” (Ozeás 12, 7)

Elkezdődött a megtérő életgyónásra való tisztességes felkészülésem, az előírt szempontok szerint. Olyan szép volt, mint egy bensőséges társalgás. A Szentlélek minden bűnömet eszembe juttatott, nem volt egyéb tennivalóm, mint leírni. Amikor befejeztem, hátra volt még egy gyóntatófülke keresése. Azért fülke és nem gyóntató pap, mert akkoriban még bele-bele estem a személyválogatás bűnébe. A templomban, ahová gyakran jártam, összesen négy gyóntatófülke található. Egy kicsit izgatott, hogyan fogom megtudni, melyikbe menjek be? Egyszerűbben történt, mint vártam, csak egyetlen egyben volt gyóntatás. — Milyen tökéletes minden, amikor Rád bízom az ügyeimet Uram! Habozás nélkül bementem és a magammal vitt papírlapról minden vétkemet felolvastam egy szabályos gyónás keretében. Az Úr itt is meglepett. Olyan volt az egész, mintha nem is a saját bűneimet sorolnám fel egyet sem kihagyva, hanem valaki másét. (A régi emberét, aki én voltam a megtérésem előtt!) Végül pedig módom volt a Szentlélek Isten feloldozását -az Ő felszentelt szolgáján keresztül- elfogadni. Erre szükség is volt ahhoz, hogy igen-t mondhassak az átadott életre és a tanítványságra, azaz a Lélekben való Életre.

„Áldalak jó Uram teljes szívemből, hirdetem majd csodás tetteid és énekelek Rólad!

Áldalak jó Uram teljes szívemből, boldoggá tesz, hogy Hozzád tartozom!” 

Ámen.

Létrehozva 2020. június 14.