Az élet értelme: Istent megismerni, szeretni, szolgálni, és így a Mennyországba jutni!

Hatan vagyunk testvérek. Édesapám orvos és cserkész volt, édesanyám a katolikus leánymozgalom eszméit élte. Nem volt kettős nevelés otthon. A háború utáni nehéz időkben a gyermekeknek is megmondták, most keresztény üldözés van, tehát nem kell csodálkozni, ha üldözik a keresztényeket. Nektek jobban kell tanulnotok mint másoknak. A családban ismertem fel azt, amit a Katekizmus így mond:

Az élet értelme: Istent megismerni, szeretni, szolgálni, és így a Mennyországba jutni!

Ezt véste szívembe 1948-ban az elsőáldozásra készülés. Hiszem, hogy ez már a hivatás csírája volt. Hiszen egész életemet meghatározó szimbólum lett a kehely, amit gyermek kezembe adott a hitoktató nővér.

1950-ben vehettem a Szentlelket, Schwoy püspök kent a történelmi fenyegetettség miatt nyolcévesen  felnőtt kereszténnyé. Kedves felnőttek eltűnésére, a fájdalmas némaság oldására,  a bölcs szülők a szentek életét olvassák mese helyett esténként a gyermekeknek.

1956. A szabadság párnapos mámora, majd tankok és halottak. Ázsiai és magyar gyerekek értelmetlen halála rádöbbentett, hogy az élet értelme egyedül Isten. Egészen az övé akarok lenni. Ezért tudatosan adtam fel a vágyamat, hogy tanár legyek és harcoltam ki iskolában és otthon, hogy a Patrona Hungariae Katolikus Gimnáziumba mehessek.

1957-61-ig boldogan éltem meg a zsoltár szavát: „Jobb a Te házadban egy nap, mint más helyütt ezer!” Mindenki, én is azt hittem, oda fogok belépni, de egyre erősödött bennem a vágy, hogy minél többekkel megismertessem azt a szeretetet, amit én megtapasztaltam, hogy rámutassak az élet értelme azoknak, akik nem jutnak el egy katolikus iskolába!

Istent megismerni, másokkal megismertetni, szeretni, másokkal megszerettetni! Istent másokban szolgálni és együtt a Mennyországba jutni!

Így alakult ki bennem negyedik gimnáziumra a küldetés tudat. Így követtem a Gondviselés nyitotta utat és 1960-ban felvételemet kértem az inkognitóban a Patronában oroszt tanító dr. Szőke Pálma szociális testvérnél a Szociális Testvérek Társaságába.

Utólag tudtam meg, hogy szüleimnek sok jó barátja volt a testvérek között. A Szentlélek vezetését tapasztaltam meg, a Társaság lelkisége, küldetése megismerésekor.

Hálásan fogadtam Isten ajándékát, hogy van egy közösség, mely jobban akar engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, és az Isten-ébresztette hivatásokat nem küldik el félelemből.

A kihallgatások, megfigyelések, koncepciós perek árnyékában éltünk. S bár egyetemi felvételemet többször megtagadták mégis felhőtlen boldogság, a hivatásra való rátalálás öröme jellemezte ezt az időszakot. Nem az emberi közösség fészek jellege adta az otthonélményt, hiszen alig találkozhattunk, hanem a szentek közössége, a közösség imái, a közös hivatás, karizma.

A ’Megszentelő Szeretet Szolgálatában – küldetésében – az élet centrumában ’ – foglalta össze röviden a szociális testvéri hivatás lényegét Slachta Margit. Ráismertem arra, amit kerestem. A Krisztus-jegyesség, az Úrral való akarat-egység és a szent szabadság, hivatásunk alapjai, lassan formát nyertek.  Aktívan sportoltam, mezőgazdasági szövetkezetben dolgoztam, s onnan a vidéki lányokat múzeum-látogatás ürügyén hitoktattam.  Majd bejutottam a Diétásnővér Képzőbe, megnyílt előttem a kórház világa.

A Zsinat híreit a Szabad Európa Rádió recsegésén át hallgattuk, és fedeztük fel mennyire modern Margit testvér eszméje.  

1965-ben fejeztem be a Diétásnővér-képzőt, ettől kezdve a kórházi konyhákon vándormunkások, cigányok, erkölcsileg súlyosan sebzett emberek voltak a munkatársaim. Szembesültem az egészségügy Isten nélküli nyomorával, azzal az ateizmussal, mely még a haldoklókhoz sem engedett papot hívni. Ebben az időben ismertem meg olyan testvéreket, akiknek osztályán nem halt meg beteg ellátatlanul. Láttam, hogy egy szociális testvér, aki betegápoló, hogyan harcol azért, hogy a holttestekkel is tisztelettel bánjanak. Egyre inkább felismertem, hogy a hitetlenség és nyomor újra termeli önmagát, s ezért a legszociálisabb tett a Lumen Christi – Krisztus Világosságának a terjesztése. Ha másként nem, hát a hajnali miséről a szívemben vittem közéjük az Urat.

1960-ban tettem első fogadalmat, szívemben már akkor “most és mindörökre”. Fogadalmi mottómat attól az idős testvértől lestem el, akihez szenet jártam fel hordani:

Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy szeretlek Téged!

Az én Uram, akkor is tud elkötelezettségemről, szeretetemről, ha senki más, se a családom, se a környezetem. Még akkor is, ha én magam is szenvedek szeretetlenségemtől. Ez hűségem forrása.

Pálma testvér ebben az évben a kihallgatások miatt rám bízta a Pünkösd előtti lelkigyakorlat vezetését. Ettől kezdve ez évtizedeken át sajátos szolgálatom lett.

A Társaság Benedeki lelkisége, a liturgikus és egyházias lelkület midig nagy ajándék volt, ezt táplálta bennem a keletnémet bencésekkel való kapcsolat. A Benedeki lelkiséget három mondatba sűrítették össze az évek:

Szüntelenül Isten színe előtt járni –Mindenkiben  Krisztust látni –Minden tárgyat, mint az Oltár szent edényét  használni!

A modernséget tapasztaltam meg ahogyan a felelős testvérek beleküldtek egészen új helyzetekbe, mint amilyen a Telefon Lelki Elsősegély volt, majd önálló otthon megteremtésére bíztattak.

1973-ban tettem örökfogadalmat, akkor az Egyetemi Templom gregorián nagymiséjén talált szíven a Credo két szava: Dominum et Vivificantem! Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben!

Szükségem volt a Szentléleknek erre a lepecsételő tapasztalatára, mert ekkor kezdődtek a munkahelyi zargatások, kihallgatások, sőt már a rám bízott fiatalok zaklatása is. A kényszerű munkahely változtatás, a haldoklókkal kapcsolatos élmények  elevenné tették bennem a zsoltáros szavát: Nincsen kívüled más javam!

Az 1976-s kihallgatások alatt Prohászka püspök segítségét tapasztaltam, az ő templomából, az Egyetemi templomból indultam a kihallgatásokra. Hiszem, hogy ő segített ép idegrendszerrel és életben maradó hivatással átélni ezt az időszakot, hiszen fájdalmasan kellett tapasztalnom kortársak elsodródását. Hogyan lehet, hogy az egyik megkapja a lelkierőt, a másik nem. Az örökfogadalomra szívembe vésődött PIÉTA- kép segített hordozni ezt a titkot.

Az 1978-79-s évek a Szentlélek Úristen hűségét mutatták meg nekem, amikor spontán ajándékként  fellobbant a karizmatikus Tűz közöttünk a szíven találó Ige által:

“Azt hiszed gazdag vagy, pedig semmid sincsen, kérj tőlem tűzben tisztult aranyat…” 

Az Úr humora és jelzése volt, hogy pár nappal később pótolták az elöljárók a fogadalomtételkor elmaradt jegygyűrűt, de az “árulkodó Krisztus-monogramot csak úgy tudta az aranyműves kivenni belőle, hogy újraöntötte,- tűzben megtisztította.

Ekkor kaptam meg küldetésként és szolgálatként a Szociális Testvérek Társaságának teológiai célkitűzését: a Szentlélek Úristen tiszteletének terjesztését – a mában ez a Karizmatikus Megújulás szolgálatát jelentette nekem. A tűzben tisztult arany is megérkezett, késve, de mégis kaptunk fogadalmi gyűrűt, én az egyik alapító testvérét.

Felnövő látásmódom feltárta az Egyház, s az emberi közösségek sebzettségeit. 1982-ben a Taize-i kereszt előtt imádkozva hullott belém minderre válaszként az Ige: “Íme, van-e olyan fájdalom, mint az Én fájdalmam?” Ezt azóta is újra meg újra megkérdezi   tőlem   az Úr.

Kezdettől ajándék lett az elevenedés: Medjugore hírei a szívemhez szóltak, mert egy a hivatás útján kereső fiataloknak tartott lelkigyakorlaton közös tapasztalat lett, hogy ránk mosolyog a Szűzanya.

A lassan kinyíló új lehetőségek és az újabb szorongattatások jellemezték ezt az időszakot. Hol egy immár hazalátogató amerikai testvértől kobozták el a leveleinket a szlovák határon, hol a készülő szabályzatot a román határon. S a közéleti feladatokat vállaló testvéreket még mindig kihallgatták.

A Szentlélekben való megújulás egyre több testvért érintett meg, új erőt és reményt adott a közösség jövőjével kapcsolatban. S közben megtapasztaltuk az Úr konkrét gyógyító jelenlétét, az imádság új formáit, a közös ima új erejét.

Kezdtünk álmodozni, mit lehetne tenni s aztán kezdtünk dönteni is a lehetőségek mellett. Kezdtünk a Szentlélek, az Evangélium fényében reagálni az „idők jeleire”, rock zene, sátánizmus….

A nyolcvanas évek vége hozta meg a nevek misztériumát: a megöletett és mégis élő Bárányt ismertem meg, nevem jelentése pecsét és ajándék, a fájdalmas tapasztalattal: A Bárányt nem lehet kiváltani! – így nyert értelmet a “Bárány hűségében” a hűség fogadalma a karizmához, a testvérekhez, a Társasághoz.

S ez a hűség reményem szerint átöleli életem egészét, a szolgálatok sokféleségét a politikai fordulat után, az új helyzeteket az Egyházban és a Társaságban.

Hűség ahhoz a Szeretethez, aki ebbe a szociális és szentlelkes  Társaságba vezetett, aki embereken és eseményeken keresztül faragott és nevelt, – és visz a Keresztre, mert ez az út a Bárány lakomájához.

Hűség a karizmához, melyet Isten a Társaságon és az alapító testvéreken keresztül ajándékozott az Egyháznak, a világnak és nekem.

Isten hűségét tapasztalom meg abban is, hogy minden nehézség ellenére keressük az új választ az idők új jeleire, az életvédelem, családvédelem, kultúra, az Egyház szolgálata, a közélet és még sok-sok szinten.

Tudom, hogy nem tudunk válaszolni sem a világ, sem az Egyház elvárásaira, mégis jelei lehetünk annak, hogy

Isten Szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által. S Ő az, Aki világosságot adott hivatásom felismerésére és erőt annak követésére, és Akinek csodálatos valójáról és titokzatos működéséről életemmel és (akár rákos) halálommal – kimondott és leírt szavaimmal, – bizonyságot kívánok tenni! –

Sztrilich Ágnes SSS szociális testvér

Létrehozva 2022. december 14.