Réges-régen történ. Sosem voltam rendszerező, hanem inkább intuitív elme és inkább a humán tantárgyakat szerettem. Hiába tanultam kitűnően a hittant az egyházi gimnáziumban mégis nagyon sokat küzdöttem, szenvedtem mire a vallásos szokásokban élő emberből Isten segítségével élő hitű emberré születhettem ujjá. A „Jahve megemlékezik” című beírás bevezetőjében önmagamról írtam.

Én voltam az, aki tengernyi nyomorúság után oda álltam egy napon a kecskeméti Nagytemplom elé – ma is jól emlékszem a szavaimra- és a következő perbeszédet mertem elmondani.
“Isten! Nekem azt tanították Rólad, hogy itt vagy jelen a templomban. Én azonban még soha nem találkoztam Veled, ellenben találkoztam nem tudom miért az életem nyomorúságával és Te mindezt hagytad. Hát én megtanultam hittan órán, hogy mit jelent a „subu” héber ige. Megfordulni és az ellenkező irányba elindulni. Hát most én is ezt teszem.”
Napfényes nyári délután volt. Emberek jöttek.mentek a téren. A perbeszéd alatt számomra szinte megszűnt a külvilág, nem hallottam semmit a zajából, de bennem hangos reccsenéssel egy belső világ omlott össze. Kívülről nézve átlagos járókelő voltam, de Isten mást is meglátott bennem…..
Hátat fordítottam tehát a templomnak és egész addigi vallásos életemnek. Ettől a naptól kezdve nem jártam többet szentmisére, nem gyóntam, nem áldoztam, nem is imádkoztam és úgy éltem, mint a többi fiatal, súlyos és halálos bűnöket sem mellőzve az életemből.
Köztem és a többi fiatal között egy különbség azonban bizonnyal volt. Én nem adtam fel a keresést, még ha bűnben éltem is, nem merültem el a világ élvezetében. Mint a kezdő, városi, nyers vadászkutya, aki még soha nem látott életében szarvast, de ösztöneiben tudja, ismeri a szarvas illatát és unalmas életében arra vár, hogy mikor lepi meg őt a váratlan illat, hogy a felébredt vadász szenvedéllyel űzetve elindulhasson a vad nyomában, így vártam én is, hogy Isten meglepjen. Ma már tudom, hogy mindez a szomjúság a keresztség ajándéka és őszintén sajnálok mindenkit akiben nem munkálkodik e szentség kegyelme. Mélyen a szívemben tehát tudtam, éreztem, hogy lennie kell ott a templomban egy másik élő Valóságnak, csak várnom kell, amíg a Szentek Szentélyének elrejtett valósága megengedi, hogy bepillanthassak a meghasadt kárpit függöny mögé. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire igaz az élő IGE:

Sok évvel később, a kecskeméti Dávid Fia Közösség tagjai hívtak, hogy nem volna-e kedvem elmenni velük Péliföld-Szentkeresztre a Júda Oroszlánja Közösséghez.(később Nyolc Boldogság. Kat.Köz.) Kedvem nem volt és csak azért mentem el, mert egyik osztálytársam volt akkoriban a ház Pásztora és vele szerettem volna találkozni.
Találkoztam is……VELE. Életemben első alkalommal voltam csendes szentségimádáson négyszemközt az Úrral. Éjszakás műszak után voltam és emlékszem arra, hogy az egy óra alatt amit a kápolnában töltöttem, majd leestem a térdeplőről. Nem történt semmi rendkívüli, de a monstranciában jelen lévő hófehér ostyát nem tudtam elfelejteni. Másnap szombat este a feltámadási vesperás után közbenjáró ima volt és én is kitérdepeltem imát kérni. Laci és Viola imádkoztak értem. Semmi rendkívüli nem történt. Kívülről nézve egy átlagos, imát kérő ember voltam, de Isten mást is meglátott bennem, nem csupán azt, hogy akkor is éppen bűnökben voltam.
Hazamentem és elkezdődött…………………………………………….mint amikor valaki meggyújtja a száraz avart és az elkezd füstölni, majd apró parázs jelenik meg a fűszál végén és után izzani kezd a fűcsomó, majd tüzet fog, lángot vet és belobban, előbb a száraz fű kezd égni, majd az alsó növényzet, aztán a cserjék, majd felcsap a lángoszlop a fák törzsére és a végére már lángol az erdő…………….hát a kegyelem szép lassan így újította meg bennem az érvényes de kötött kegyelmét a bérmálásnak…..lángoltam, és ez a lángolás hosszú hónapokig tartott, mígnem otthagytam recepciós állásomat és beköltöztem a kolostorba.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2013. szeptember 17.