Már egy hete imában hordoztam a családfa-gyógyító alkalmat. De mi egy hét ahhoz képest, hogy saját életemben felkutassam őseimet. Évszázadok. Mire eljött a nap, megöregedtem és meggörnyedtem az elfelejtett, könnyek és szabadulás nélkül maradt bűnök alatt. A “Ki is vagyok én valójában” kérdés súlyt kapott, Isteni nehezéket. Nagy út visszanézni, de még nagyobb bátorság egy kis lépést megtenni a templomig.
Délután elmentem mise előtt a dicsőítésre.

Szorongó, görcsös ember vagyok, hova máshova menekülhetnék? Támaszra vágytam, a templom illatára, a falak biztonságára, az Isteni jelenlétre. Súlyos láncokat húztam végig a padban, a végük már kopott volt, rozsdás, de mindegyik mérge elevenen hatott. Bőrömön, kezemen, arcomon, lelkemen hordozom őseim képét, számot kellett hát adnom magamban a negatív lelki- és szellemi örökségeimmel.

Ének közben Isten hatalmas szeretete rámutatott arra a kiindulási pontomra, ami összeroppantani látszott engem: “Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!” (Kiv. 34,7) – ez a büntető Istenkép és negatív énkép élt bennem rokonaim életén át bennem.

Mindezek következtében sokszor feleslegesen hordozott bűntudat- és elégedetlenségérzés bélyegét sütötte rám. Szüleim, nagyszüleim istenképére irányulva Isten leleplezte a generációkon keresztül továbbadódott büntető, megbetegítő istenképet.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2013. június 21.