„Mutasd meg a gyereknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.”  (Péld 22,6)

Lányom kollégiumának parkolójában álltunk, nagy fájdalom áradt szét a lelkemben. Lauren megölelte az apját, majd a testvérét. Végül én tartottam a karomban hosszan, szavak nélkül, csak a könnyeim csorogtak.

A kocsiban hazafelé imádkoztam érte, ahogy megtettem minden nap az elmúlt 18 évben. Tudtam, hogy Isten tervei szerint lép új szakaszba az élete. De azért nagyon fájt.

Ahogy múlt az idő, megtanultam elfogadni, sőt meg is kedveltem az új helyzetet. Örültem annak, hogy több időm jut a férjemre, a fiamra.

Amit legnehezebb volt megszoknom, hogy szemtől szemben biztassam, bátorítsam Laurent a hitében. Egy Bibliát és egy napi áhítatokat tartalmazó könyvet beleraktunk a kollégiumi csomagjába. De ezeket a tevékenységeket itthon együtt végeztük. Reggelente felolvastuk az áhítatot, és együtt imádkoztam vele szinte minden nap a születése óta egészen addig, amíg összecsomagolta a holmiját, és elköltözött.

Kérdések gyötörtek: Nélkülem ki fog ebben mellette állni? Egyedül vajon fogja tartani az áhítatokat? Mi lesz, ha elfordul a hitétől, amit olyan hosszan építettünk benne?

A feltörő kérdések hatására nagyon célzottan imádkoztam. Azt kértem, hogy Lauren érezze sajátjának a hitet, amiben annyi éven át neveltem. Kértem az Urat, hogy nagyon valóságosan, gyakorlatiasan működjön közre az életében, mutasson rá a dolgokra olyan egyértelműen, ahogy én tettem Lauren gyermekkorában. A Szentlelket kértem, hogy fakasszon vágyat a szívében minden nap, hogy olvassa az áhítatos könyvét, és könyörögtem, hogy találkozzon Laurennal az Írás lapjain.

Isten válaszolt az imáimra, oly módon, ahogy csak Ő képes rá. Lauren napok óta készült a közgazdaságtan vizsgájára. Félt, hogy megbukik, mert nem egészen volt tisztában egyes fogalmakkal. Sms-t írt nekem és néhány jó barátunknak, hogy imádkozzunk érte. Válaszomban leírtam az érte mondott imádságot, és egy igeverset a Példabeszédekből, amit Isten a lelkem felszínére hozott: „Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, akkor egyenessé teszi ösvényedet” (Péld 3,5-6). Mikor elküldtem az sms-t, azért imádkoztam, hogy ezzel az igével erősítse meg az Úr a lányomat, s tegye bátorrá és bizakodóvá a vizsga előtt.

Másnap reggel ez az sms várt Laurentól:

„Mikor kinyitottam a könyvemet, a mai ige, amiről az áhítat szól, a Péld 3,5, ugyanaz, amit küldtél nekem! Ez ám a Biztatás!!”

Mekkora leckét kaptam aznap reggel az Úrtól! Az én szülői szerepem a gyermekem életében az, hogy imádkozzam érte és vele, és hogy példázzam legjobb képességeim szerint, mit jelent Isten szerinti életet élni. Nem sikerült mindig tökéletesen, gyakran elhibáztam. De ha kitartunk ebben a két dologban, Isten kiegészíti a hiányosságokat. Én csak az első 18 évben tudom őket magam mellett, otthon tartani, hogy neveljem, irányítsam, Isten Igéjére tanítsam őket. Isten viszont egész életükben gondot visel rájuk.

Az Úr megmutatta nekem pár sms-ben küldött szóval, hogy Lauren hite él és fejlődik. Magától kérte, hogy imádkozzunk érte (ami azt mutatja, hogy ő is imádkozik), és olvassa az áhítatos könyvét, anélkül, hogy itthonról nógatnák.

Ha még otthon vannak a gyermekeid, imádkozz értük, olvassátok együtt Isten Igéjét, és nyugodj meg a tudatban, hogy Isten velük van. Erős alapot építesz. Kikövezed az utat, ami biztonsággal fogja vezetni őket abba az irányba, amerre menniük kell.

Uram, segíts, hogy megtanítsam a gyermekeimnek az utat. Szentlelked ereje vezessen engem, mialatt én őket vezetem. Vonzz egyre közelebb minket magadhoz, mialatt együtt járjuk a hit útját. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: eszmelkedesek.hu)

Létrehozva 2013. május 14.