Hollai Katalin és Lábán Tamás tanúságtétele meddőségről és gyógyulásról

„Az Istenre való hagyatkozás, az Ő akaratában való megnyugvás, és az Ő  vezetésének a követése minden esetben békét hoz” – mondta az Imaesten tanúságtételében a Lábán-házaspár. Fiatalon kötötték össze az életüket, de hosszú évekig nem jött a várt gyermek. Isten kalandos és sokszor nehéz úton vezette őket, de azt mondták, visszatekintve mindez megérte. Így tudott létrejönni a Megszabadítottál szégyenemtől című könyv, és így született meg a kisfiuk, aki végig a karjukban aludt tanúségtétel közben.

A férj szemszögéből – Lábán Tamás

„Mi 22 évesen döntöttük el, hogy szeretnénk gyereket vállalni – aztán hónapról hónapra szembesülnünk kellett azzal, hogy ez nem fog megtörténni. Elindultunk lefelé a lejtőn, egyre elkeseredettebbekké váltunk, és egymástól is eltávolodtunk. Megkérdőjeleztük a házasságunkat is. Újra és újra feltettük a kérdést, hogy miért történhet meg ez velünk, hiszen annyira fiatalok vagyunk.

Aztán volt egy egymásra találásunk, végre meg tudtuk hallgatni egymás fájdalmát is.

Elindultunk az Istenbe való belefeledkezés útján:

kiléptünk abból, hogy a vágyott gyereket hajkurásszuk, és elkezdtünk arra figyelni, hogyan lehet gyümölcsöző az életünk, hogyan tudunk kifelé szolgálni. Ez viszont nem úgy működik, hogy egyszer eldöntöttük, és onnantól kezdve menni fog.

Nekem három bibliai személy története segített a megküzdésben. Az első Ábrahám, aki kapott egy ígéretet egy népes családról, de aztán nem úgy történtek a dolgok, ahogyan ő elképzelte. Azt olvassuk, hogy ahol éppen járt, ott oltárt épített, megerősítette a szövetséget, amelyet Istennel kötött, néha pedig perlekedett vele – de akkor is megadta neki a tiszteletet. Az én életemben is hasonlóan működött ez. Ahogy az ismerőseink elkezdtek megházasodni és gyerekeket vállalni, több párnak hipp-hopp sikerült, olyan is volt, akinek csak becsúszott. Ilyenkor mindig elmentem futni egy nagyot, lefárasztottam magam fizikailag, a futás végén pedig jó hangosan üvöltöztem Istennel. „Hogy teheted ezt velünk?” – kiabáltam.

A második bibliai szereplő, akire ilyenkor gondoltam, az Anna. Róla azt hitték, részeg, mert annyira szenvedélyesen imádkozott – azt gondolom, ő is üvöltözhetett, magából kikelve kapcsolódott Istenhez. Minden egyes alkalommal, amikor elmentem futni, én is mintha új szövetséget kötöttem volna Istennel, és Ő békét adott.

A harmadik személy pedig Mária, akinek ugyan meddőségi problémái nem voltak, viszont az az alázat, ahogy belehelyezkedett Isten tervébe, arra sarkalt engem, hogy minden egyes reggel elmondjam a rózsafüzért munka előtt. Arra figyeltem, hogy Isten mit gondol, merre akar vezetni engem, hogyan szeressem jobban a feleségem, hogyan tegyek a közösségemért.”

A feleség szemszögéből – Lábánné Hollai Katalin

„A gyermekre vágyó párok sokszor azt várják, hogy azt mondjuk: csak imádkozni kell vagy valamit tenniük, és akkor biztosan jönni fog a baba. A mi életünk nem ezt példázza, nem erről szeretnénk tanúságot tenni, hanem arról, hogy ebben az élethelyzetben is megtaláljátok Isten akaratát és az Ő vezetését. Ha Isten útmutatásai szerint éltek, abban béke lesz.

Az Istennel való perlekedések, a mélységek és magasságok megélése közben volt egy pont, amelyet szeretnék megosztani. Már kezdett nyugvópontra kerülni bennem az a gondolat, hogy lesz, ami lesz, halad az életünk így is, akkor írtam meg a Megszabadítottál szégyenemtől című könyvet, amely a Biblia meddő asszonyairól szól. Nekem az egy csúcspont volt, mert az éreztem, Isten hívott a könyv megírására – és ezt a tervét úgy tudtam csak betölteni, hogy átéreztem a gyermekre vágyók érzéseit.

Megírtam, és mégsem lettem várandós. Nagyon mélyre kerültem. Ekkor Isten – teljesen váratlanul – húzott egy új lapot, és azt mondta, hogy legyünk nevelőszülők. Ha ez korábban bármikor felmerül, akkor biztosan csípőből elutasítottam volna, és nemet mondok rá. De Isten tudta a tökéletes időzítést, így végül igent mondtunk erre, és beleálltunk.

Kilenc hónappal azután, hogy ez a gondolat megfogant a szívünkben, megérkezett az első nevelt gyermekünk.

Aztán átmenetileg érkezett egy másik pici baba is hozzánk, majd az első gyerek testvére. Egyre jobban erősödött bennünk az az érzés, hogy milyen jó, hogy engedtünk Istennek ebben. Végre mi is hasznosnak érezhettük magunkat, és azt csináltuk, amire már régóta vágytunk: szülők lettünk.

Szeretném feloldani azt a mondatot, amit a házasságkötéskor megkérdez a pap a pártól, hogy elfogadjuk-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékoz bennünket. Amikor nevelőszülők lettünk, akkor tudatosult bennünk, hogy Isten azt nem mondta, hogy ezeket a gyerekeket minden esetben én fogom megszülni, és vér szerintiek lesznek. Azt nem mondta, hogy milyen módon áldja meg a házasságunkat gyerekekkel. Ez eleinte sovány vigasznak tűnhet, de

amikor átadjuk az irányítást, a szívünket Istennek, és azt mondjuk: követlek, amerre vezetsz, az nagyon felszabadító érzés.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. május 30.