Benvin Sebastian SVD, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója írását közöljük a missziós világnap alkalmából.

Lalva harminckét éves négygyermekes édesanya. Kevesebb mint egy dollárt keres naponta. Azokhoz az asszonyokhoz tartozik, akik megújulást hoztak a mizorami Egyház életében. Az India északkeleti részén fekvő Mizoram államban rengeteg keresztény él, az Egyház növekszik. Ugyanakkor ez India legszegényebb államainak egyike, az emberek nagyon nehezen élnek itt. Néhányan létrehoztak egy mozgalmat, amelynek a Buhfai Tham nevet adták, ami annyit jelenti: egy maroknyi rizs.

Ez a gyakorlat évtizedek óta él itt a keresztények körében. A lényege: minden alkalommal, amikor rizst főznek, egy maroknyit félretesznek egy kosárba. Ha egy nap háromszor főznek rizst, akkor hárommaroknyit tesznek félre. Az így összegyűlt gabonát elviszik a templomba, az Egyház pedig eladja, és így bevételre tesz szert. Az elmúlt egy évben mintegy másfélmillió amerikai dollár gyűlt így össze, amelynek segítségével ezernyolcszáz misszionáriust támogattak.

Az Egyház missziójára gondolva az ilyen gyakorlatok is eszembe jutnak. Az ott élő embereknek nehéz a sorsuk. Nem tudnak nagy dolgokat tenni, de a szegénységük ellenére is megvan bennük a jóakarat, s ezáltal nagy dolgokat visznek végbe. Nehéz elképzelni egy négygyermekes édesanyát, aki csupán egy dollárt keres naponta, mégis félre tud tenni egy maroknyi rizst minden alkalommal, amikor főz a családjának. Ha megkérdezzük az ott élő embereket, kivétel nélkül mindegyikük azt feleli: „Szívesen és szeretettel adok, mert így tudom kifejezni hálámat Istennek.” Egy másik azt mondja: „Ha van mit ennünk mindennap, akkor Istennek adnunk is van mit mindennap.” Másvalaki a következőket mondja: „Amikor félreteszek egy maroknyi rizst, azzal az Úrnak is főzök egy adagot.” Megint másvalaki szavaival élve: „Ahogy gyarapodott a vagyonom, egyre többet adtam. Nem egy maroknyit adtam, hanem mindig háromszor annyit, és soha nem lettem szegényebb tőle.” „Az édesanyámtól tanultam ezt, és érzem, a keresztény misszió része ez a cselekedet” – fogalmazott közülük valaki.

Ezt a gyakorlatot ma már a rizsen kívül más dolgokra is kiterjesztették: a hívők adnak például zöldségeket, tűzifát, gabonát is. Mindenki visz valamit a templomba. És nemcsak a missziós vasárnapon, hanem mindig.

Mára Indiában a mizorami Egyház önellátóvá vált. Nem kér külső segítséget. Pedig a hívők csak szegénységből és jóakaratból segítenek másoknak.

Milyen nagyszerű példa számunkra ezeknek az embereknek a hitélete, amikor az egyetemes Egyház misszióját ünnepeljük. Ha Mizoramba utazunk, egy nagyon élő egyházzal találkozunk. A missziós lelkület élteti belülről a hitet és készteti cselekvésre az embert.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. október 23.