Medikus fiam elképesztő dolgokat mesélt egy beszámolóról az egyetemen, amit egy Kongóban dolgozó magyar szemészorvos tartott – az orvosi hivatásról, hitvallásról, szeretetről. Richárd testvérről szerencsére találni írásokat az interneten – az írás alján megtalálod az alapítvány elérhetőségét, ha misszionáriusi munkáját tudod segíteni valamiképpen. A szerk.

 Egy európai átlagember csak annyit tud Afrika szivében kétező, 67 milliós népességű Kongói Demokratikus Köztársaságról (amit előzőleg Zairének, még régebben Belga Kongónak neveztek), hogy nagyon szegény ország. HIvatástudatától és segíteni akarásától vezérelve 1995-ben ide ment dolgozni Dr. Hardi Richárd misszionárius szemész orvos.

Iskoláit Budapesten végezte, majd 1990-ben szemész szakorvosként szerzett diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. A 90-es évek elején érdeklődése a vallás felé megerősödött és 1993-ban belépett a Nyolc Boldogság katolikus közösségbe.

Hamarosan kiderült, hogy a közösségnek van a Kongói DK-ban (akkor még Zairéban) egy kórháza, ahová nagyon kerestek orvost. Ide jelentkezett.

Hiába készítették fel, mi várja Kongóban, odaérve mellbevágó volt, amit látott. A kórházban mindenhol emberek ültek, feküdtek a földön, az apró gyerekek szinte élő csontvázak voltak nagy pókhassal, a gyermekosztályon 300 százalékos volt a kihasználtság. Bár a rendelés lett volna a legfontosabb feladata, egy szemtükrön meg egy réslámpán kívül semmilyen eszközt nem kapott.

Két évvel a megérkezése után Richárdot megválasztották a kórházat fenntartó helyi katolikus közösség vezetőjének. Vezetése alatt szerencsésen vészelték át a szomszédos Ruandában véghezvitt népirtás begyűrűző hullámait, a városon átvonuló menekültek és fegyveresek jelentette életveszélyt.

Az öt éven át tartó háborúban több mint 5 millióan haltak meg főleg éhezés és járványok miatt. A tuszik és szövetségeseik keletről támadtak, az ország kétharmadát megszerezték, de Richárdék városát, Kabindát nem tudták bevenni. Kabinda (ami egy 200 ezres város, 1200 kilométerre Kinshasától, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosától) stratégiai fontosságú volt, mivel ennek elfoglalása nyitotta volna meg az utat a közeli Mbuji-Mayit felé, amely gyémántbányái miatt volt fontos mindkét fél számára. Kabindát a jól felszerelt zimbabwei hadsereg védte, ennek ellenére a tuszik kéthetente be akartak törni a városba.

„Elképesztő pszichés feszültség volt rajtunk az ostrom másfél éve alatt, ráadásul én voltam a közösség vezetője” – emlékezik vissza Richárd, aki összesen harminc emberért felelt. A városból az összes nemzetközi szervezet elmenekült, csak ők maradtak, sőt, a 20-25 fős közösségükből is többen elmentek.

A teljes cikk elolvasható itt.

Több éves kemény munkával Richárd testvérnek sikerült megoldania a kórház áramellátását, napelemmel működik a rendszer, így most már gyakorlatilag egész nap biztosított az áramellátás. /Kabinda városában se áram, se vízhálózat nincs a mai napig./

1996-ban kitört a háború. Laurent Désiré Kabila vezetésével elkezdődött a Mobutu rezsim megbuktatása. /Kabila a Tanganyika tó körüli hegyvidéken megbújó lázadó, kinek Mobában aranybányája volt, melyet saját miliciájával termeltetett ki. Jól felszerelt zsoldos hadsereg állt rendelkezésére, melynek finanszírozását az aranybányájának bevételéből fedezte./

A háború kitörésének hírére a külföldiek nagy része elmenekült Zairéből. A külképviseletek felkérték a közösséget is, hogy sürgősen hagyják el Zairét. Ebben a háborús időben Richárd testvér volt a közösség pásztora, a döntés súlya ránehezedett. Közös elhatározással a maradás mellett döntöttek. A lakosságnak még nagyobb szüksége lesz a kórházra mint békeidőben.

“Az ima lett a fegyverünk – írta Richard testvér levelében – kitettük az Oltáriszentséget, és éjjel nappal egymást váltva imádkoztunk. Volt olyan, hogy a rendelést otthagytam, és elmentem egy órára imádkozni, a betegek türelmesen megvártak, senki nem zúgolódott.

Folyamatossá vált a rózsafűzér imádkozása is. A Szentségimádásban a lakosság is kivette részét. A front Kabindánál állt meg, másfél évig volt ott, a várost környékező dombokon álltak a tankok, de Kabinda sértetlen maradt.” Ez Kabinda lakosságának meggyőző tanúságtétel volt. A mai napig emlegetik: “Ti végigcsináltátok velünk a háborút, a legnagyobb szükségben is kitartottatok, mindig attól rettegtünk, hogy ti mikor mentek el, mert akkor már vége lett volna mindennek…”

“Ezekben az időkben Isten tenyerén éltünk, intenzíven megtapasztaltuk Isten jelenlétét…” – mondta Richárd testvér.

A fenti írás a Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány honlapjáról származik. Az Alapítvány elérhetősége, az 1%-os adófelajánláshoz szükséges adatokkal itt található.

Ha más lehetőséget nincs, kérünk, hogy támogasd imával ezt a csodálatos misszionáriusi munkát.

Létrehozva 2016. október 30.