Félix négy és fél éves. Szülei súlyos látássérültek, akiket sokan óva intettek attól, hogy ilyen fogyatékossággal megpróbáljanak felnevelni egy gyereket. Szilvia és Zsolt nem tervezték, hogy szülők lesznek, de amikor váratlanul úgy alakult, egy percig sem hezitáltak. Kíváncsiak voltunk, vajon úgy zajlanak-e a hétköznapok náluk, mint bármelyik másik magyar családban. Hát nem egészen. Riport.

Félix, miért van apának és anyának fehér botja?

– Hát, azért, hogy…, hogy tudják, merre menjenek…, mert nem látnak.

Mit jelent az, hogy nem látnak?

– Azt nem tudom. Ja, de tudom. Hát az olyan, mint amikor becsukod a szemed, és nem nyitod ki.

Tudod, hogy melyik bot kié?

– Aha.

Kirohan az előszobába, már hozza is a botokat.

– Ez a rövidebb anyáé, a hosszabb meg az apáé. Apa, fogd meg! Fogd már meg! Kardozzunk! Angard! Allee!

Az apuka nem akarja elrontani a játékot, kardozó mozdulatokat tesz a fehér botjával. Félix igyekszik eltalálni a másik bottal. Kardoznak. Kissé szürreális.

– Mindig ezt csinálják – legyint az anyuka. – Félix a fehér botot még csak játéknak tekinti. Ha az utcán mennek, metrósat meg vonatosat játszanak vele.

Azt hogy kell?

Már mutatják is. Megfogják a bot két végét. Most Félix van elöl, arra mennek, amerre ő szeretné, máskor arra, amerre apa. Tekeregnek. Hol gyorsítanak, hol fékeznek, Félix minden művelethez kitalál valami fura hangot. Anya szerint mindenki megbámulja őket az utcán, amikor így vonatoznak, de kit érdekel. Viszont sokkal biztonságosabb így közlekedni egy nem látó házaspárnak egy kisfiúval.

Leveri, mint vak a poharat

Kőbányán vagyunk, a Pál család azóta lakik itt – egy földszintes ház hátsó udvari lakásában –, hogy Félix egyéves lett. Pál Zsolt 42 éves, felesége, Pál Szilvia eggyel fiatalabb, mindketten súlyos látássérültek. Fiatal felnőtt korukban vesztették el a látásukat, Zsolt egy agytumor, Szilvia egy látóideg-sorvadás következtében. Nem örök sötétségben élnek, mindketten érzékelik a fényeket, a feleség 3, a férj 8 százalékos élességgel lát. Úgy kell elképzelni, mintha egy látó ember egy szívószálon keresztül nézné a világot, ráadásul folyamatosan sűrű ködben, magyarázza Szilvia.

Lassan húsz éve ismerik egymást, először a vakok intézetében találkoztak. Zsolt a tévészobában ücsörgött, Szilvia belépett, és rögtön átvette a kezdeményezést. „Odaadnád a távirányítót, én nem ezt akarom nézni.” Még aznap elmentek sétálni a Ligetbe. Visszafelé jövet Szilvia már tudta, hogy Zsolt lesz a férje. Mert nagyon okos, mert megnyerő a hangja, és mert szép kék a szeme.

De hát nem is láthatta.

– Viszont pontosan emlékeztem arra, hogy milyen szép a kék szem. És hallottam a hangján. Szerelem volt első látásra.

Szabad ilyet mondani?

– Persze, hogy szabad. Egyáltalán nem zavar, ha valaki olyan szavakat, kifejezéseket használ, amelyek a látáshoz kapcsolódnak. A múltkor odajött hozzám egy néni, és megkérdezte, „mondhatom én magának azt, hogy viszontlátásra?” Hát persze. Tőlem azt is mondhatná, hogy „leverlek, mint vak a poharat”.