Beszélgetés Dr. Filemon Norberttel, az Axióma Központ kutatási vezetőjével

Az eutanázia témája kiváló szellemi muníciót szolgáltat nekünk, keresztényeknek, ha életpárti álláspontunkat kéne megvédenünk egy vita során. Vértezzük fel magunkat az eutanázia-párti szólamokkal szemben!

Először is tisztázzuk, mi az eutanázia?                       

Az eutanáziának nincs egységes meghatározása. A görög eredetű kifejezés eredetileg „jó halált” jelentett. Az biztos, hogy minden esetben eutanáziáról beszélünk egy olyan döntés esetén, amely az élet kioltását okozza, orvosi kontextusban történik és a végrehajtói azt gondolják, hogy a beteg javát szolgálják vele, hiszen a páciensnek tipikusan súlyos fájdalmai vannak vagy az állapotát méltatlannak tartják. Egyesek eutanáziának tekintik azt az esetet is, amikor fájdalomcsillapítók mellékhatásként megrövidítik a páciens életét. Ezt nevezik indirekt eutanáziának. Ehhez a témához tartozik még az asszisztált öngyilkosság is, ahol az orvos gyógyszereket vagy más módszereket bocsát a beteg rendelkezésére annak a tudatában, hogy a beteg öngyilkossági célból használja fel azokat.

Mi az aktív és passzív eutanázia közötti különbség? Van ezekkel morális probléma?

Aktív eutanáziának nevezzük, amikor egy orvos aktív, szándékos módon kioltja a páciense életét, mert úgy gondolja, hogy a beteg jobban jár a halállal, mint a szenvedéssel.

Az aktív eutanázia gyilkosság, azaz egy emberi élet kioltása, ami minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedet.

Az eutanázia második, tágabb meghatározása nemcsak a páciens életének aktív, szándékos elvételét (például egy halálos injekció beadásával) foglalja magában, hanem a páciens élete kioltásának mulasztásos módját is. Például azt, amikor az orvos úgy marad passzív, hogy nem folytatja a mesterséges lélegeztetést vagy az életvégi táplálást. Ezt nevezik passzív eutanáziának. Az ölési szándék miatt ez is erkölcstelen cselekedet.

Ön betiltaná a passzív eutanáziát, mely Magyarországon is legális?

A passzív eutanázia fogalmát csak úgy helyes használni, ha az magában foglalja az ölési szándékot is. Az egészségügyi törvény az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasításának módjait szabályozza. Ez nem feltétlenül ugyanaz. Egyrészt – bizonyos esetekben – a cselekvőképes beteg számára biztosítja az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának jogát. Másrészt a cselekvőképes személy – későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére – közokiratban előre is visszautasíthat életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, illetve közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki ilyen esetben a visszautasítás jogát helyette gyakorolja.

Ezt jobban ki tudná fejteni? Azt mondja, hogy nem kell mindig fenntartani az életet?

A kettős hatás elve alapján megkülönböztetjük a szándékot és az előrelátást, amely meghatározza a cselekedet moralitását. Úgy gondolom, hogy a veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása indokolt lehet, mivel ebben az esetben nem ölni akarnak, hanem elfogadják a feltartóztathatatlan halált. Az élet szentségének képviselete nem azt jelenti, hogy az életet mindenáron fenn kell tartani. Ez vitalizmus lenne, ami egy szélsőséges nézet. Ahogy Nigel Biggar fogalmaz: „az orvosi hivatást nem úgy kell megközelíteni, mint egy, a betegség és a halál elleni technikai hadjáratot, hanem mint egy olyan tudományt, amelynek képessé kell tennie a pácienseket, hogy a lehető legjobb életet éljék, nemcsak a felépülés folyamatában, hanem a halálhoz vezető úton is”.

Mit tud mondani az eutanázia történetéről? Mit gondoltak erről a „klasszikusok”? Hol, milyen célból alkalmazták először az eutanáziát?

Az eutanázia története elválaszthatatlan az öngyilkosság történetétől, amit az athéni jog szimbolikusan büntetett. Platón az öngyilkost a szolgálati posztját és kötelességét elhagyó katonához hasonlítja, amit gyávaságnak tekint. Az egyetlen kivétel az erőteljes erkölcsi szégyenérzetből elkövetett öngyilkosság. Hippokratész a páciens életének orvoslás általi megőrzésére hívta fel a figyelmet. Arisztotelész szerint az államnak joga van megakadályozni az öngyilkosságot.

És hogyan álltak a kérdéshez a rómaiak?

Itt már vegyesebb a kép. A római jog büntette az öngyilkosságot (pl. dezertáló katonák, szökött rabszolgák esetén). A holttestüket abuzálták, a vagyonukat pedig kisajátították. Az öngyilkosság cirkuszi látványosság is volt. Egyébként az egészségesek és a betegek is kiolthatták életüket. A sztoikusok – mint Cicero – elfogadták az öngyilkosságot mint a testi viszontagságokra adott választ. Ezek a nézetek ma egyre népszerűbbek.

Milyen változásokat eredményezett a kereszténység elterjedése?

A kereszténység az élet szentségének elvét hirdette, és a kezdetektől fogva tiltotta az öngyilkosságot. Szent Ágoston nem értett egyet azokkal a keresztény nőkkel, akik öngyilkosságot követtek el, hogy elkerüljék a nemi erőszakot (amelyet halálos bűnnek tartottak). Aquinói Szent Tamás szerint az öngyilkosság három okból kifolyólag rossz: 1., szembemegy az önszeretet természetes hajlamával (az élet alapvető jó, a természet és a szeretet ellen van), 2., sérti a közösséget, hiszen annak részét képezi az öngyilkos, 3., sérti Istent, hiszen Isten ajándéka az élet, és csak Neki van felette hatalma. A keresztény hagyományban Morus Szent Tamás felfogása kivételt képez, hiszen szerinte, ha a haldokló páciens egyetért, bizonyos esetekben véget lehet vetni az életének. A kereszténység azonban (a katolikusok, több jelentős protestáns irányzat és az ortodoxok) ma is az emberi méltóság és az élet pártján áll.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. november 17.