Amikor az ifjú Augustinus hosszú, küzdelmes éveiben járt, nem a jó érzés hullámait kereste. Azt szeretőjétől kapta, akit szeretett, akihez hűséges volt, és aki megszülte neki drágán szeretett fiát, Adeodatus-t. Nem kereste az elismertséget a világban. Ezt írói és tanári zsenialitásával nyerhette el. Nem akarta azt a kényelmet, hogy Isten tiszteletben tartja manicheista elképzeléseit egy olyan istenségről, amely úgy terül szét a világegyetemben, mint egy mindent átható ektoplazma, ami testes, de túl karcsú ahhoz, hogy szabad szemmel láthassuk.

Meg akarta találni az igazságot, és meg akart benne pihenni, mint egy biztos lakhelyen. Amikor megtalálta azt, megtalálta Krisztust, akit néha az egyszerű és erőteljes Igazság névvel nevezett. Nem ő volt az egyetlen ókori atya, aki így tett.

A mi elménk arra van teremtve, hogy éhezzen az Igazságra, és hogy csak az Igazság, és csakis az Igazság elégítse ki. Ki fogadna el egy házastársat azzal a feltétellel, hogy az csak látszólag szeret, bármennyire meggyőző is a színészi játék? Vagy ki mondaná azt, hogy „elfogadom ezt a hitet, mert tetszik nekem, és átsegít az élet szenvedésein, de nem érdekel, hogy igaz-e”? Nem akarjuk, hogy megtévesszenek bennünket, még akkor sem, ha mi magunk vagyunk azok, akik megtévesztünk.

Amikor Augustinus megtalálta az Igazságot, örült neki. Az ilyen öröm természetes, összhangban van természetünkkel, mivel racionális és intellektuális lények vagyunk. Jézus nem azt mondta, hogy a sátán gonoszságának középpontjában a sértett érzések és a sértett egók atyja. Azt mondta, hogy a sátán kezdettől fogva gyilkos, hazug és a hazugság atyja. A sátán nem örül az igazságnak, mert az igazság nincs benne.

Most azt kérdezem, hogy egyházunk vezetői valóban örülnek-e az igazságnak. A zsoltáros örült, amikor Isten törvényéről elmélkedett, aki lámpás volt a lábainak. Nincs ellentét a teremtett dolgok igazsága és Isten láthatatlan dolgainak igazsága között, mondja Szent Pál; és nincs ellentét az erkölcsi törvény és a szeretet törvénye között. Isten mindennek a Teremtője és szerzője.

Amikor egy férfit látsz, akkor – akár tudatában vagy, akár nem, akár megfontolod, akár nem, és akár tetszik, akár nem – egy olyan személyt látsz, akit úgy alkottak, hogy fizikai létezésében és – ahogy mi hisszük – szellemi létmódjában is atya legyen. Az új emberi élet magvát hordozza magában. Látjátok a nőt, és ugyanígy, ugyanattól függetlenül, egy anyát láttok, a mezőt, a tápláló talajt, ahonnan az új élet sarjadni fog. Ezek igazságok. Ezekből, és az emberi gyermek természetéből vezethetjük le a szexuális cselekvésre vonatkozó erkölcsi törvény egészét.

Örömünkre szolgálna, ha ezt megtehetnénk. Élveznünk kellene ezt. Az, hogy nem élvezzük az erkölcsi törvényt, nem azt jelenti, hogy abban valami hibás lenne, hanem azt, hogy valami hibás bennünk.

Képzeljük el, hogy valaki elmegy egy hatalmas és fenséges szépségű helyre – az Angel Fallshoz, a Grand Canyonhoz, a Fuji hegy lábához. Képzeljük el, hogy ez teljesen hidegen hagyja, talán unatkozik, sőt, talán ingerült. Nem az Angel Fallsra fognánk a felelősséget ezért. Mi őt hibáztatnánk.

Ha azt mondaná: „A bevásárlóközpontot jobban szeretem”, és megnevezne egy üzletet, ahol kéjes ruhákat vásárolhatna, vagy bámulhatna, akkor kezdenénk azon tűnődni, hogy vajon nem őrült-e meg teljesen. És bizonyos fokig pontosan ez a mi állapotunk az erkölcsi igazságnak ezt vagy azt a területét illetően. Visszariadunk tőle, félrefordítjuk tekintetünket, húzódozunk, morgolódunk. Gyakran valóban hosszú művelet az emberi lélek göröngyeit kiegyenesíteni. Az, hogy Isten elviseli ennek fáradalmait, maga az isteni szeretet cselekedete. Elképzelem, hogy még az angyalok is ásítoznak.

Most hallom, hogy a nyugat-európai szellemi pusztaságok püspökei tagadják, hogy ebben a kérdésben, amely minden emberi kultúra középpontjában áll, mert a legerőteljesebben érinti azt az alapvető társadalmat, amelyet családnak neveznek, a megalkotott dolgokból meg lehet tudni Isten láthatatlan dolgait.

Számukra a férfi nem férfi és a nő nem nő, hanem inkább válogatás nélküli személyek, akik különféle szexuális hajlamokkal rendelkeznek, amelyeknek jogosan hódolhatnak, tekintet nélkül az objektív valóságra, melyet bárki, akinek szeme és esze van, könnyen beláthat.

A látszatházasság bármely formáját, legyen az homoszexuális vagy más, csak úgy lehet jóváhagyni vagy akár elnézni, ha tagadjuk, hogy az objektív valósághoz az érzéseinken kívül hozzáférhetünk. De az érzéseinknek inkább a valóságnak kell megfelelniük, nem pedig fordítva.

Az a férfi, aki szodomizálni akar egy másik férfit, nevezheti ezt szeretetnek, és nincs kétségem afelől, hogy erős szenvedélyek játszhatnak közre, és hogy e szenvedélyek némelyikében a jótékonysági mozgalmakkal való visszaélés benne lehet. Ez elmondható minden olyan emberi kapcsolatról, amely erkölcstelen: az olyan paráznák szenvedélyei és csonka önfeláldozása, mint Augustinus és szeretője; egy bűnbanda vérszerződései; egy szajha elsorvadt nagylelkűsége üygfelével; a támadó kalózok önfeláldozása.

Nem számít. Isten belelát a lélek legmélyebb bugyraiba, de ezt mi nem tudjuk, és nem is követelik meg tőlünk. Az erkölcsi törvény nyilvános dolog, és ha ártatlanok lennénk, akkor ez nyilvánvaló dolog lenne.

Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó férfi nem tudja a másik férfit a másik ember teljességében, mint embert szeretni. Számára a mag nem mag, hanem valami más – nem akarok belemenni a részletekbe -, és a férfi a lényegét tekintve nem apa. Aki szexuális vágyakozással tekint egy gyermekre, az nem a gyermekre gondol, aki testben tanúságot tesz arról az érett férfiről vagy nőről, akivé válni fog; hanem egy elkapott teremtményre, az itt és most játékszerére gondol. Aki kéjjel néz egy nőre, és a szexuális egyesülés örömére gondol, de nem arra, hogy mi ez az egyesülés, és mit jelent szükségszerűen, az nem a nőre, mint olyanra gondol, hanem inkább egy női testre, amit a kívánt kellékekkel szereltek fel.

Nem tehetjük azt, amit ezek a püspökök akarnak, anélkül, hogy ne döntenénk meg az egész teremtéstant, ahogyan az a Szentírásban elénk tárul. Nekem úgy tűnik, hogy az igazságot az akaratra nehezedő rögnek, golyónak és láncnak érzik, és hogy egyedül a személyes akaratnak kell uralkodnia, bármilyen homályos és szeszélyes és öncsalásra hajlamos is legyen az. Az ilyen hozzáállás természetesen nem keresztény. Nem hiszem, hogy egyáltalán bármilyen vallással együtt fennmaradhat. Ez az ateisták játszóideje.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. március 9.