A Hittani Kongregáció Hivatala – Ferenc pápa kifejezett hozzájárulásával – utasítást adott ki, amely kimondja, hogy az Egyház nem hagyhatja jóvá a homoszexuális kapcsolatok, partnerségek vagy más szövetségek megáldását. Tekintettel néhány befolyásos katolikus kör, köztük neves német püspökök nyomására, ez egy nagyon üdvözlendő nyilatkozat volt. Azonban lehet, hogy egy olyan időszakban jött, amikor a katolikus lakosság nagy része ezt úgy fogja tekinteni, mint csak egy újabb irreleváns szexuális nyilatkozatot.

A mai világban inkább az érzelem, mint a természet objektív megfigyelése irányítja a gondolkodást. Milyen gyakran halljuk még a templomba járó katolikus fiataloktól is (én 70 vagyok, és úgy vélem, bárki 40 év alatti még „fiatal”) az állítást: „Nincs-e a homoszexuális vonzódással bíróknak is joga ahhoz, hogy őket szeressék és boldogok legyenek?” Ez a kérdés gyakran az oktatástól megfosztott generációk terméke (még katolikus középiskolák és egyetemek esetén is) a híres nyugati gondolkodásban, ami példázza, hogyan kell keresni és felismerni az igazságot a természet megfigyelésében, Isten teremtésében, beleértve a legfontosabbat, az emberi lények alapvető természetét.

Ugyanezek a fiatalok lehet, hogy tökéletesen hajlandók elfogadni, hogy egyes gyermekek fizikai rendellenességekkel születnek vagy fejlődnek, de érzelmi állapotuk megakadályozza őket abban, hogy elismerjék, hogy ilyen veleszületett vagy fejlődési rendellenességek lehetnek a szexuális területen. Tehát ahelyett, hogy felismernék, mi épül be az emberiségbe – a férfi és nő közötti szexuális összeegyeztethetőség, mely képes életet teremteni –, és hogy az igazi nemi aktus és az azonos nemű személyek életfakasztó képessége fizikailag lehetetlen és összeegyeztethetetlen ezzel az emberi természettel, válaszuk erre a kérdésre bekapcsolja azt az érzelmi választ, hogy a homoszexuális hajlamúaknak képesnek kell lenniük arra, hogy meghitten szeressék egymást.

A bölcsészettudományi oktatás eme hiányossága súlyosbította az intenzív katolikus tanítás hiányosságát a szexualitásról és a házasságról. Az egyház abortuszról szóló tanításának legalább egy részét még a fiatalabb generáció nagy része is elfogadta, hogy a hierarchia kiemelt tanítássá tette a szószékről, az egyház által működtetett iskolákban, a vallási oktatási programokban, az Egyesült Államok Püspöki Konferenciája nemzeti kezdeményezéseiben, valamint a nemzeti és állami jogszabályokról szóló nyilatkozataiban. Ugyanez az intenzitás nem látható a szexualitást és a házasságot illetően.

Az egyház ajándékul kapta Szent II. János Pál gondolatait ezekben a témákban a Test teológiája sorozattal és a „Keresztény család szerepe a modern világban” (Familiaris Consortio) című apostoli buzdításával. Azonban még mindig nem fogadták és közvetítették ezt ugyanolyan odaadással és életerővel, mint amit az Egyház tanít az abortuszról. Gyanítom tehát, hogy

a legtöbb katolikusnak nem biztosították a homoszexuális szövetségekre vonatkozó legújabb vatikáni utasítás megértéséhez és elfogadásához szükséges szellemi és lelki felkészülést.

Erre a rendeletre a reakció valószínűleg az lesz, hogy többnyire elutasítják vagy figyelmen kívül hagyják.

Egyre intenzívebb katekézisre van szükség a házasságról és a szexualitásról, mielőtt reálisan elvárható lesz, hogy a hívők nagy százaléka szívből elfogadja ezt a tanítást.

Az ilyen elfogadás megkövetelheti a klasszikus oktatáshoz való visszatérést is, melyen keresztül a tanulók megtanulnak gondolkodni, felismerni, hogy van megismerhető igazság, hogy objektíven megfigyeljék a teremtett valóságot, és hogy elismerjék annak kényszerítő igényét ránk nézve.

A gender ideológia rögzítésének jelenlegi nyomulása iskoláinkban és a társadalom egészében, ami a Biden-adminisztráció jelenlegi próbálkozása, lehetőséget ad arra, hogy erőteljesen népszerűsítsünk egy kiterjedt kateketikai kampányt.

A Test teológiáját és a Familiaris Consortio-t minden katolikus középiskolában és a hetedik osztályban kezdődő hitoktatás során kötelezővé kéne tenni.

A püspököknek ösztönözniük kell a joghatóságuk alá tartozó katolikus iskolákat és egyetemeket, hogy legyen kurzusuk ezekről a témákról. Homíliák és plébániai előadások során kell szólni ezekről. Az oktatóknak és a prédikátoroknak buzgó módon kell elmagyarázniuk ezeket a tanításokat.

A feladat azonban nem kizárólag a hierarchiára és a papokra tartozik. A hozzáértő és imádságos világiak felelőssége is az, hogy képezzék magukat ezekben a kérdésekben, majd katekétaként, tanítóként és szervezőként vegyenek részt azokban kezdeményezésekben, melyek célja, hogy katolikus társaiknak oktassák ezeket az erkölcsi elveket, átadni számukra, hogy az ilyen elvekhez való ragaszkodás összhangban van Isten teremtő akaratával, és ezért szükséges az igazi boldogságukhoz.

Természetesen ezt az erőfeszítést az Egyház elsődleges evangelizációs küldetésének tágabb összefüggésében kell megtenni. Ez a küldetés elsődlegesen nem az erkölcsileg jó emberek fejlesztése. Sokkal inkább az, hogy előmozdítsa az egyes emberek és Jézus Krisztus találkozását, hogy mindenki utánozza a Fiút, aki önzetlen szeretetből mindig arra törekszik, hogy megtegye az Atya Isten akaratát, és megdicsőítse az Atyát az Ő létezésének minden területén. Önfeláldozó áldozatának a célja a kereszten az volt, hogy kiterjessze a megbocsátást és helyreállítsa a kegyelmet minden ember számára.

Ha rendszeresen találkozunk Jézussal a szentmisén és a kiengesztelődés szentségében, az természetesen az Egyház által folyamatosan hirdetett erkölcsi tantételek megértéséhez és követéséhez vezet. Azt is lehetővé teszi a hívők mindegyikének, ahogy Szent Péter hirdette, hogy „legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek” (1Pt 3,15)

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. április 6.