Úton az új gender-ember felé

Nemrég meglátogattam egy fiatalasszony barátnőmet, akinek hároméves kislányát első alkalommal láttam. Már a lakásban voltam, amikor Sima este az óvodából hazaérkezett, ahonnan a papa hozta el. Bizalmatlanul fürkészett a távolból. Ahelyett, hogy kinyújtott kezemet megfogta volna, felém csapott. Aztán az anyja felé rúgott, amikor az le akarta vetkőztetni. Újra és újra minden ok nélkül velőtrázó sikolyban tört ki. Az anya nem tudta, mitévő legyen. Épp most fejezte be felsőfokú tanulmányait, és a második gyermekét várta otthon. Örült, hogy Sima az egész napot óvodában töltötte, mert, mint mondta: „nem teszünk jót egymásnak”. Úgy véli, Simának nehéz természete van.

Sima még nem volt egyéves, amikor nappalra nevelőanyához került, akinek szintén volt egy kisgyereke. Úgy tűnt, minden rendben megy. Sima megszokta a nevelőanyát, és volt egy póttestvére. Amikor kétéves lett, anyjának egy évet külföldön kellett tanulnia. Most mégsem dobhatott el mindent a gyerek miatt, akkor sem, ha legszívesebben ezt tette volna. Partnerének hivatali helyzete azonban bizonytalan volt, így a család egzisztenciájának biztosítása érdekében be kellett fejeznie tanulmányait. Nem maradt tehát más hátra: Simának meg kellett válnia a nappali anyukától és testvérkétől, s anyjával együtt külföldre kellett mennie. Minden második hónapban másvalaki segített Simát ellátni, míg a mama tanult. Nos, az anyuka letette a vizsgát, szívesen elhelyezkedne a szakmájában, azonban hamarosan érkezik a második gyerek.

Hogyan fog Sima, akinek élete első három évében nem sikerült ősbizalomra szert tennie, pubertásként viselkedni? Hogyan fog viselkedni, ha szülei megöregszenek, és az ő segítségére lesz szükségük?

A szeretettel való alapfelszereltség

A mélylélektan egy évszázada után tudjuk, hogy a személyiség fejlődése szempontjából az első három életévnek döntő jelentősége van. Ha nem stabil az alap, a személyiség is agresszió és depresszió, kisebbrendűségi érzés és hatalmi sóvárgás között fog billegni. A hiányosságok pótkielégülésekkel telítődnek, amelyek szenvedélyekbe torkollhatnak. A traumatikus tapasztalatok, mint például az anyától való korai elválasztás, elraktározódnak a testben és a lélekben, s – a tudattalanba szorítva – a személyiség neurotikus kivetüléseit idézhetik elő. Ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon, és az élet során megtanuljon egyre jobban szeretni, meg kell tapasztalnia azt, hogy szeretik őt. Egy másik személy szemében és karjaiban úgy élheti meg önmagát, mint akire teljesen igent mondanak, mint aki mások számára öröm forrása. Szeretetreméltó vagyok, különleges vagyok, akart vagyok, szép vagyok, jó vagyok – örvendezik ekkor lélekben az, akire így tekintenek. Sőt, olyannyira értékes vagyok a másik számára, hogy áldozatot hoz értem. Ő értem van. Ez az ő az élet kezdetén – az anya.

„Az anyaagy”

Aki követte az utóbbi hónapok bölcsőde-vitáit, az már tudhatja, hogy az agykutatás, a kötődéskutatás, a pszichológiai kutatás, az orvosi kutatás, valamint a kommunista országokban, beleértve az NDK-t is, végzett nagyszabású kísérletek rossz tapasztalatai mind amellett szólnak, hogy a gyermek fejlődését az szolgálja leginkább, ha az első három évben végig saját anyja gondoskodik róla.[1]

A szeretettel való alapfelszereltséget rendes körülmények között az édesanyjától kapja az ember. Az anya gyermek iránti különleges szeretetéről csodálatraméltó hormonális programozottság gondoskodik. Louann Brizendine neurobiológus, a Kaliforniai Egyetem tanára mindenki számára érthetően magyarázza el, hogy a nő az anyaság által végérvényesen megváltozik, „mivel az agya szó szerint átalakul”[2]. A terhesség alatt megnő a progeszterontükör, ami a váliumhoz hasonlóan nyugtatóan hat; a szülés alatt eufóriát előidéző hormonok ömlenek ki, a szoptatáskor az anyát és a gyermeket oxitocin boldogsághormon árasztja el. Már a szülés utáni első órákban a szívverés, a szag, a hang alapján megismeri egymást az anya és a gyerek, és a szeretet pillantásában pecsételik meg ezt a megismerést. A nő agya „anyaaggyá” (Brizendine) válik, amelyben az oltalmazó ösztön minden más impulzust háttérbe szorít.

Az anya és a gyermek közti szeizmográfiai kommunikáció rakja le az emberi érzékenység alapjait. A hangokból, amelyek segítségével megértik egymást, lassanként szavak lesznek, és így a gyermek az anyjától először a nyelvet tanulja meg. Nem a TV-ből tanulja meg: sokkal nagyobb nyelvi hiányosságokkal fog iskolába kerülni, ha, bár hallja a beszédet, nem tudja, mire gondolnak, és nem tud rá reagálni.

Nincs ebben semmi különös: a biológiai folyamatok arra kényszerítik a nőt, hogy szerető, gondoskodó anya legyen, és így a csecsemő és a kisgyerek agyfejlődése és az egész további személyiségfejlődés számára megteremtse a legjobb előfeltételeket, melyek a következők: ősbizalom, közösségképesség, tanulási kedv, intelligencia, egészség.[3] Semmilyen más kapcsolatban nem teszi a természet a szeretetet olyan könnyűvé, mint az anya és a gyermek közti kapcsolatban.

Kétségtelen, hogy az állattól eltérően az embernek nem szükségszerűen kell engedelmeskednie a biológiai hormonprogramnak. Mivel mi, egyetlen teremtményként, szabad akarattal rendelkezünk, nem vagyunk az ösztönöknek alávetve. A szabadság ára magas: ami az anya esetében valaminek a szabad döntés alapján való megtagadása lehet, az a lányánál és annak lányánál a szabadság megnyirbálása. Egy érzelmileg alultáplált kisbabából „hiányos anya” válhat. Ő maga olyan kevés szeretetet kap, hogy amikor anya lesz, nehezére esik hormonális impulzusait követni.

Egyetlen anya sem tökéletes és nem is kell annak lennie, mert a gyerekek nagyon sokat kibírnak, hogy a szüleik iránti szeretetet megmentsék. Azonban még létezik az anya szó, és vele együtt a nő eszménye is, aki a férjével való szerelmi egyesülésben az új élet magját magába fogadja, testében növekedni hagyja, a gyermeket hordozza és megszüli, szoptatja és babusgatja, gondozza és ápolja, óvja és vigasztalja, ösztönzi és tanítja, hogy lépésről-lépésre nagyobb szabadságot engedjen neki, mígnem megérik arra, hogy önálló emberként lépjen a világba, és helyesen használja saját szabadságát.

A kötődés károsodása

Ha a gyereket idő előtt elválasztják az anyától, akkor az anya-gyermek közti hormonálisan előprogramozott érzelmi kötődést nemcsak a gyermek sínyli meg, hanem az anya is. Az anya a zokogó kisgyereket nem szívesen engedi át egy pótszemélynek. És azt sem akarja, hogy a gyerek egy másik nőt szólítson „anyunak”. A gyerek lelki szívószervekkel tapogatódzik egy személy után, akihez kötődhet. Ha az anya nem áll rendelkezésre, akkor találni fog magának egy pótszemélyt. Ha ez kiscsoportban sikerül, ahol egy „jól képzett”, három-négy kisgyereket ellátó gondozó van, akkor, úgy mondják, nem alakulnak ki feltűnő érzelmi károk. De mi ennek az ára? Minél jobb az idegen gondozó iránti kötődés, annál kisebb az érzelmi károsodás a gyereknél, ám annál kisebb az anyjához való kötődés is.

A gondozók cserélődnek. Jobbára négynél több gyerek van rájuk bízva, és nem rendelkeznek azzal a gyermek iránti ösztönös érzékkel, ami az anyáknak megvan. A gyereknek ahelyett, hogy láthatatlan gumikötelékkel az anyjához kapcsolódva biztos otthonosságból fürkészné a világot, a kiscsoportban meg kell harcolnia a helyéért. Legkésőbb két év bölcsőde után, és egy idegen személyhez való legjobb kötődési feltételek közepette is, megszűnik ez a kapcsolat. Mire a gyerek három éves lesz, már két elválasztást kellett átszenvednie: elválasztották az anyjától és a pótszemélytől.

Ez lenne az a lelki felszereltség, amelyre a gyerekeknek szükségük van, hogy egy olyan korban, amely az alapvető kötődések – a szülőkhöz, a házastárshoz, a hazához, Istenhez való kötődés – szétszakításával fenyeget, alkalmasak legyenek az életre? „A világ összes nevelői ügyessége sem egyenlítheti ki a kötődési kapcsolat hiányát. A világ összes szeretete sem lehet átható, ha hiányzik a pszichikai köldökzsinór, ami a gyermek kötődése által jön létre.” Gordon Neufeld, amerikai családterapeuta írja ezt Gyermekeinknek szükségük van ránk című könyvében.[4]

A gyereknek természetesen szüksége van az apához való kötődésre is, annál inkább, minél idősebb lesz. A kisgyereknél az apa kiegészítheti, és ki is kell, hogy egészítse az anyát, de nem helyettesítheti.

A teljes dokumentum letölthető itt.

[1] Ezzel kapcsolatos tanulmányok olvashatók a www.familie-ist-zukunft.de honlapon.

[2] Louann Brizendine, Das weibliche Gehirn, Hamburg 2007, 153. o.

[3]Christa Meves, Geheimnis Gehirn. Warum Kollektiverziehung und andere Unnatürlichkeiten für Kleinkinder schädlich sind. Gräfelfing 2005.

[4] Gordon Neufeld, Gabor Maté, Unsere Kinder brauchen uns. Die entscheidende Bedeutung der Kind-Eltern-Bindung, Bremen 2006.

Létrehozva 2021. február 14.