Interjú

„Valamennyi önkényuralmi politikai rendszer megpróbált éket verni a családba, és igyekezett a gyermekeket a lehető leggyorsabban kivonni a szülői befolyás alól.”

„Az egyenrangúság és az egyenlőség figyelmen kívül hagyja a két nem közti különbségeket.”

A román származású Birgit Kelle azért száll síkra, hogy a nők ne csak munka mellett nevelhessenek gyermeket, hanem a hagyományos családi életet is választhassák, anélkül hogy emiatt hátrányt szenvednének. Beszélgetés egy ideológiáról, amely birtokba akarja venni a mindennapjainkat.

Mi az Ön egészen személyes indítéka, hogy így fellép a gender ellen, és felvilágosító munkát végez?

A gender kérdésköre úgymond kéretlenül hullott az ölembe, mivel eleinte az mozgatott, hogy megvédjem háziasszonyi és anyai szerepemet. Megállapítottam, hogy a feministák nem akarnak támogatni, inkább még harcolnak is ellenem. Mivel ez igencsak érthetetlen volt számomra – hisz mindig arról lehetett hallani, hogy ők a nőkért szállnak síkra – elkezdtem foglalkozni a feminizmussal és annak történetével. Ennek kapcsán az ember nem térhet ki az ún. gender mainstreaming elől. Csak lassanként fogtam fel, milyen zavaros indítékok húzódnak meg annak hátterében, hogy igyekeznek lerombolni nem csupán a férfiról és a nőről, de a családról alkotott elképzeléseinket is.

Ön „megvédésről” „nem-támogatásról”, sőt „lerombolásról” beszél. Mit élt át, amikor fiatalon, jól képzett nőként (23 éves, újságíró) először lett édesanya, hogy ilyen erős kifejezéseket használ?

Akkoriban a baráti körömben és a munkatársnőim között is nekem született elsőként gyermekem. Mindenki kéretlenül osztogatta nekem a jó tanácsokat, hogyan is csináljam majd, ha itt a kicsi. Úgy képzeltem, hogy először is három évig otthon maradok. Rögtön jött az észrevétel: „De hát ma már nem kell így lennie” „Persze, nem kell, de én akarom” – válaszoltam csupa értetlenséget aratva. Akkor azt gondoltam, velem nincs valami rendben, mivel mindnyájan egyetértettek abban, hogy semmi esetre sem kellene a gyermekemmel maradnom. Csak később jöttem rá, hogy valójában a többséghez tartozom. Feldühít, hogy elsősorban más nők ennyire nem mutattak megértést a döntésem iránt, és nem fogadták el.

Sokan nem is tudnak mit kezdeni a „gender” és a „gender mainstreaming” kifejezésekkel. Mit kell alattuk érteni?

A gender-mozgalom különbséget tesz a biológiai nem, ezt jelöli az angol eredetű „szex” fogalom, valamint az ún. „szociális nem”, tehát a gender (ugyancsak angol szó – a magyar kiadó megj.) között. Abból indul ki, hogy a biológiai és a szociális nem nem feltétlenül fedi egymást. E szerint az elmélet szerint tehát tetszőlegesen kiválaszthatjuk magunknak a nemünket, akárcsak egy nevet vagy egy vallást. A mainstreaming (angol: főáram – a magyar kiadó megj.) pedig azt fejezi ki, hogy ennek a gender-szemléletnek kell belefolynia a társadalom fő fejlődési irányába, és életünk valamennyi területét ebből a szempontból kell látnunk. Ezáltal állítólag a nemek egyenrangúságát kívánják elérni.

Mi végre férfi és nő egyenlőségének ez a parancsa, amit egyenrangúság címén „adnak el”? Mi a különbség egyenlőség és egyenrangúság között? Úgy tűnik, mintha ezt sokan (tudatosan) egy kalap alá vennék…

Ebben a vitában valóban sok mindent összemosnak. Korábban még „egyenjogúságról” beszéltünk, ami helyes is volt. A férfiakat és nőket megillető azonos jogokról volt szó. Az egyenrangúság és az egyenlőség viszont figyelmen kívül hagyja a két nem közti különbségeket. Vajon azzal teremteném meg egy nő egyenrangúságát, hogy semmibe veszem a férfival szembeni másságát? Úgy vélem, ez sokkal inkább a különböző szükségletek tagadása. Állandóan azt hangoztatják, hogy ahol egyenlőtlenség uralkodik, ott szerephez jut az igazságtalanság, az igazságtalanság pedig természetesen társadalomellenes, tehát fel kell számolni. A végzetes hiba az, hogy eközben összekeverik az esélyegyenlőséget az azonos eredményességgel.

A gender mainstreaming szerint a modern ember már nem férfi vagy nő, hanem semleges. Attól függően, hogy éppen mi szeretne lenni, folyton, „áthangolhatja” magát érzelmileg. Az „apa” és az „anya” szót is eltörölték, hivatalosan már csak „szülő” létezik, a többes számot jelölő „k” nélkül. Így mind az apa, mind az anya egy „szülő”. Nem mond ez ellent a tudományos kutatásoknak és a hosszútávú tapasztalatoknak, amelyek azt igazolják, hogy a férfi és nő közti különbségek nem szorítkoznak csupán a biológiai nemre?

Még csak tudomány sem szükséges ehhez, elég a józan paraszti ész! Egy gyermek nemzéséhez szükség van férfira és nőre, ezen éppenséggel lehetetlen változtatni. Ez biológia, természet, teremtési rend. Az agykutatás még azt is kimutatta, hogy a férfi és a nő agyszerkezete teljesen eltérő. Az apa és az anya különböző, nem pedig azonos módon gyakorol befolyást a gyermekre, éppen ezért nem is lehet őket felcserélni. A gyermeknek apára és anyára van szüksége, hogy egyfelől legyen előtte követendő példa, másfelől viszont képes legyen elhatárolódni a másik nemtől.

A legkisebb lányom hatéves. Ő azt mondja magáról, hogy kislány, mint „anyu”, apu viszont „fiú” akárcsak a bátyjai. Ezáltal rendbe teszi a maga kis világát.

Az Ön első gyermeke lány, aztán jött egy fiú. Vajon szülőként nem „kényszerítették rá” a gyermekeikre a hagyományos szereposztást – először minden rózsaszín és csupa baba, aztán a kis férfi számára autókkal és „férfias színekkel” felszerelt gyerekszoba –, és nem ezúton „hozták létre” az agy eltérő felépítését?

Most úgy beszél, mint egy gender-aktivista! Akkor valóban úgy voltam vele, hogy ebből a rózsaszín őrületből én kimaradok. A kislányunk egyszerűen tarka ruhákat kapott, mindet semleges színekben, tehát egyáltalán nem is kezeltük őt kifejezetten lányként. Pontosan három évig voltunk képesek ezt megtartani. Akkor óvodába került. Egy héten belül lett három kedvenc színe: a világos rózsaszín, a sötét rózsaszín és minden, ami csillámos volt! Meglátta, amit mi mindvégig visszatartottunk tőle, és egész egyszerűen szeretett volna egy teljesen szabályos kislány lenni. Így megkapta a csillámos hajcsatokat és a rózsaszínű ruhácskákat. Azután született egy fiunk. Ugyanabban a szobában lakott, mint a nővére. Elvileg tehát a megannyi kisebb-nagyobb baba és plüssállat között kifejleszthette volna „nőies” oldalát. De mi sem állt távolabb tőle! Egy idő után megállapítottuk, hogy van egy kedvenc játéka: egy tigriscsíkos plüsskacsa. Hogy miért? Mert ez volt az egyetlen játék, amelynek kerekei voltak. Csak ekkor tudatosult bennünk: Persze, hát ő egy fiú, neki más kell. Akkor aztán felszerelkeztünk – autók, vonat –, és ő volt a világ legboldogabb fiúja! Egy álló éven keresztül csak azzal foglalatoskodott, hogy a kis Matchbox-autókkal újból és újból beálljon a parkolóhelyre, meg mindenhová menjen velük. Akkor ne akarja nekem senki bebeszélni, hogy én erőltettem rá ezt a „férfias” szerepet!

Az Eifel Nemzeti Park (az Eifel-hegység területén Németországban – a magyar kiadó megj.) 2013. évi reklámbrosúrájából törölni akarták a szarvasok párosodásával kapcsolatos képeket, „mert az ilyesmi erősíti a sztereotip nemi szerepeket”. Észak-Rajna-Vesztfália tartomány 27 ezer eurót fizetett a tanulmányért. Egyszerűen nem szabad léteznie annak, ami van?

Ez az „erdőtanulmány” tiszta vicc. Sztereotip nemi szerepek szarvasoknál. Tulajdonképpen nem is kell ennél többet mondani, hogy az ember megmutassa, micsoda esztelen kutatások folynak itt a gender nevében és a mi pénzünkön. Ki az, kérdem tisztelettel, aki meghatározza, mi a sztereotip?

Néhány éve az EU parlamentjének egyik képviselőnője azt követelte, hogy Európában a reklámok és a tömegtájékoztatási eszközök többé ne mutassák be a nőket háziasszonyként és anyaként, mert ezek „szexista sztereotípiák”. Én tehát férjezett háziasszonyként és négy gyermek édesanyjaként ugyanolyan sztereotip teremtmény vagyok, mint a szegény szarvasok az Eifel-hegységben. Egyre abszurdabbá válik a dolog.

Judith Butler, a gender-elmélet egyik amerikai előhírnöke, aki bevallottan leszbikus, következetesen az önazonosság felszámolásáról, egy olyan másfajta emberről beszél, aki mentes a hagyományos, biológiailag meghatározott nemi szerepektől. Ezt az embert lehetőleg már a kora gyermekkorban ki kell fejleszteni. Az effajta nevelés célja, hogy az egyén végül sokféle választási lehetőség közül találja meg saját nemi identitását. Nyíltan kimondott cél a gyermekek összezavarása nemiségük tekintetében. E mögött a hagyományos család eltörlésének szándéka húzódik meg?

Természetesen. Elvégre az összezavarás alapeszméje nem vezethet elégedettséghez, hanem csakis békétlenséghez. Mit használ a gyermeknek, ha kétségbe vonom a női vagy férfi mivoltát? Szabad lesz ezáltal? Nem, de bizonytalanságában nyitottá válik más elgondolás számára, ezzel pedig ez az ideológia ajtót nyit magának a gyerekekhez. A hagyományos családnak egy ilyen társadalmi eszmerendszerben már nem szánnak szerepet. Ha a férfi és a nő ma csak szociális szerkezetek, akkor az apából és anyából álló szülőség is egy szerkezet csupán. Ez annyit jelent, hogy báki lehet szülő, aki annak érzi magát. Így aztán három-négy „szülőnek” is van helye, semmi sem biztos már.

A nőkbe azt sulykolják, hogy csökkent értékű munkát végeznek, ha otthon maradnak, és örömmel átadják magukat a gyermeknevelésnek. Módszeresen dolgoznak azon, hogy a gyermekeket minél előbb és lehetőleg egész nap bölcsődében gondozzák. A szülők meg a haladás és a jólét jegyében átengedik csemetéiket az államnak, ezáltal messzemenően elveszítve a velük kapcsolatos befolyásukat. Ez az NDK-s időkre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy akkor a Nyugaton élő nők részvéttel voltak azok iránt az édesanyák iránt, akiknek le kellett adniuk a gyermekeiket.

Valóban egyre inkább közelítünk egy NDK módjára felépülő társadalmi modellhez. Én Romániából származom, ott is ez felelt meg az érvényes társadalmi mintának. Teljes joggal állíthatjuk, hogy valamennyi önkényuralmi politikai rendszer megpróbált éket verni a családba, és igyekezett a gyermekeket a lehető leggyorsabban kivonnia szülői befolyás alól. A cél az volt, hogy az állam kicsiket idejekorán a mindenkori elvárásokhoz igazodó polgárokká nevelje. Szégyen, hogy a szabad Nyugaton manapság „korszerű családpolitikának” tekintjük az effajta berendezkedést.

A bölcsőde mint a fejlesztés helye már hároméves kor alatt, amitől a szülőknek nem szabadna megfosztaniuk csemetéiket. Mit kínál a bölcsőde, mit a szülői ház?

A szülői háznak van egy döntő előnye, amit egyetlen állami intézmény sem képes biztosítani: a szeretet, a ragaszkodás, a figyelem. Az állam nem képes szeretni. Az állam képezhet, felügyelhet, de sosem pótolhatja a szülői ház szeretetét.

Szomorú tény, hogy Svédországban, egy olyan országban, amely a bölcsődei gondozás tekintetében az éllovas szerepét töltötte be, a legmagasabb a fiatalok (az egykori bölcsődések) között az öngyilkosságok száma. Ennek ellenére úgy tűnik, nem ad okot megfontolásra (amit a kutatás már rég igazolt, és minden pedagógus lelkére kötik), vajon a kötődés – ebbe beleágyazva pedig az egészséges személyiségfejlődés – nem élvez-e előnyt a képzéssel szemben.

Vannak ilyen megfontolások, és ezeket a neveléstudomány képviselői, a pszichológusok és az agykutatók is alátámasztják. Egyedül a politika hagyja figyelmen kívül, sajnos a feministák is. Nem szabad lennie, amit nem akarnak, hogy legyen. Hiszen ha elismernék a szülők különleges szerepét és feladatát – mindenekelőtt az édesanyákét is a korai nevelésben –, akkor nem szabadna folytatni ezt a politikát, amely ilyen korán kiszakítja a gyermekeket a környezetükből. De mivel a gazdaság, a politika és a feministák is a munkaerőpiacon akarják látni a nőket, úgy tesznek, mintha bennünket édesanyákat bármelyik részmunkaidős bölcsődei alkalmazott pótolhatna.

Látszólag senki sem veszi észre, hogy a gender mainstreaming égisze alatt egy a társadalom átfogó átnevelését célzó program zajlik. Ön mivel magyarázza ezt? Vagy talán jelentkeztek már Önnél olyan szülők, akik szülői mivoltuktól megfosztva érzik magukat (a csemetéikkel töltött időt és a nevelési tartalmakat illetően)?

Az elején a gender mainstreaming furcsa kifejezéséről beszéltünk. Az, hogy senki sem képes megmagyarázni, feltehetően az elgondolás része volt. Amit nem tudok értelmezni, az ellen nem is harcolhatok. Ráadásul sokáig úgy tettek, mintha a gender a nők segítését jelentené. Vagyis a nők támogatásának leple alatt sikerre vittek egy ideológiát, és senki sem emelte fel ellene a szavát, mivel nem is akarta senki magára venni a nőellenesség vádját. Időközben viszont éppen a gyermekek iskolai szexuális nevelésének kérdése kapcsán nagyon sok szülő jelentkezik, akik megértették, hogy itt az ő megkerülésükkel bele akarják kényszeríteni a gyerekeket bizonyos gondolkodási sémákba. Ezenkívül nagyon sok nő szólal meg, akiket nyomaszt az a társadalmi elvárás és az annak való megfelelési kényszer, hogy szülés után lehetőleg minél gyorsabban újra jelenjenek meg a munkahelyükön. Ők szívesen gondoznák a gyermekeiket, de a politika ezt anyagilag szinte lehetetlenné teszi.

Ha a lakosságnak a szexualitáshoz való alapvető hozzáállását meg akarják változtatni, akkor a gyerekeknél kell elkezdeni. A gender mainstreaming esetén nyilvánvalóan többről van szó, mint pusztán a kislányok kicsalogatása a baba- és a fiúk kicsalogatása az építőkocka-sarokból. Miért engedi ilyen sok szülő készségesen, hogy átneveljék a gyermekeiket? Tudatlanságból, vagy mert hisznek a többségnek?

Mindkettő közrejátszik! Csak az iskolai szexuális oktatás körül kialakult vita kapcsán kezdték szülők tudatosan megkérdőjelezni a tananyagot és az elgondolásokat. Sokan valóban semmit sem tudnak a pedagógiai elképzeléseket meghatározó gender mainstreaming hátteréről. De ugyanakkor hisznek a többségnek is, ami feltehetően nagyon is emberi dolog. Ha mindenki azt mondja nekem, hogy ez a helyes, akkor egyszer csak el is hiszem – annál is inkább, mivel nyilvánosan alig hallhatóak ellentmondó hangok. Dolgozom rajta, hogy ne így legyen!

Figyelemre méltó, hogy egy ilyen elképzelés egyáltalán bekerülhetett az Európai Bizottság dokumentumaiba, továbbá bejuthatott valamennyi közintézménybe, így a főiskolákra is.

Időközben mintegy 30 szakterületre kiterjedően 223 olyan professzori állás létezik, amelyeknél a fő hangsúly részben vagy egészben a gender-kutatáson van. Elképzelhető, hogy ez a teremtési rend ellen irányuló súlyos támadás nem divatjelenség csupán, hanem egy átfogó terv része, amely az ember és a társadalom gyökeres megváltozását eredményezi?

Őszintén szólva én inkább ostobaságra gondolok, semmint átfogó tervekre. A legtöbb politikusnak, akit erről a témáról megkérdeztem, fogalma sincs, a gender mainstreaming eszmei gyökereiről. Meggyőződésük, hogy ezzel a nőket segítik. Ami pedig a legrosszabb: jót akarnak. Lehet, hogy egy maroknyi ember nemzetközi szinten változásokat akar előidézni a társadalomban. De erre azt mondom: mi vagyunk a többség, így egyszerűnek kellene lennie az ez ellen való fellépésnek. Persze a többséget végre mozgásba kell hozni. Mások sikere a mi tétlenségünk eredménye. És pontosan ez az, aminek véget kell vetni!

Sok európai országban nő az ellenállás a gender-forradalommal szemben. Franciaországban 2013-ban létrejött egy tömegmozgalom, amely többek között küzd az államilag erőltetett iskolai gender-nevelés ellen. Más országokban viszont, mint pl. Németországban vagy Svájcban, alig-alig mutatkozik ellenállás, vagy mégis?

De igen. Németország 2014-ben felébredt Csipkerózsika-álmából. A tüntetések nem olyan nagy létszámúak mint Franciaországban, de meglepő, hogy egyáltalán sor kerül rájuk, és egyre több városra terjednek ki. Én elég kedvezőnek látom az események alakulását.

Nagyon köszönöm az interjút.

(forrás: ethos, 2015/3. sz.

Létrehozva 2023. február 24.