A cakkos cipők, a miniszoknyák vagy éppenséggel a frakkok és a szoknyamerevítők már nem dobják fel mindennapjainkat. A divatok jönnek és mennek, de vannak dolgok, amelyekről szeretjük azt hinni, hogy örökké tartanak; emiatt azonban hajlamosak vagyunk természetesnek venni őket.

A jelek arra mutatnak, hogy ha nem vesszük komolyabban, egy nap a család ugyanolyan elavult lehet, mint a bricsesznadrág és a melltartó. A „biztonságos tér”, ahol gondozzák az új életet, a jövőben a múlté lehet.

A „progresszívek” már évtizedek óta úgy tekintenek a hagyományos családmodellre, mint a primitívebb idők archaikus maradványára. Egy modern feminista még azt is felvetette, hogy „a házassági fundamentalizmus, akárcsak a strukturális rasszizmus, a fehér heteropatriarchális felsőbbrendűség egyik legfontosabb strukturáló eleme”; azt állítván, hogy a hagyományos házasság „elengedhetetlen a családi egyenlőtlenségek reprodukálásához és fenntartásához az Egyesült Államokban”. Úgy tűnik, a család nemcsak szexista, hanem rasszista is. A való életben azonban a nem hagyományos emberi csoportosulás az, amely a legnagyobb veszélyt jelenti a gyerekekre.

Állítólag „primitívebb” időkben a legtöbb felnőtt megbízható volt; a szomszédok helyettes szülőként és nagyszülőként működtek, ha szükség volt rá. Senki sem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy ne segítsen a szükség idején; az ajtókulcsokat a lábtörlő alatt hagyták. A széthullott családok térnyerésével azonban ez a fajta összetartó közösség egyre ritkábbá válik.

A család iránti tisztelet csökkenése egybeesett a valláshoz ragaszkodás csökkenésével, ami viszont egybeesett a termékenység csökkenésével; Isten felszólítása, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok” (Ter 1,22), elfeledettnek tűnik.

Azok számára, akiknek gondot okoz a családalapítás, egyre inkább a reprodukciós technológia jelent megoldást az örökbefogadás és/vagy a nevelőszülőség helyett, bár az eredmény bizonytalan, és a meg nem született életek eltékozlása borzalmas.

A Biblia azt tanítja, hogy Isten örökbe fogadta a zsidó népet, és a keresztényeket is örökbe fogadta. Szent József a nevelőapa archetípusa; a kis Mózest a fáraó lánya fogadta örökbe, és a nem hivatalos jellegű örökbefogadás is erősen jelen van a Bibliában – Ruth még az anyósát is „örökbe fogadja”. A modern időkben az abortuszt sokkal könnyebbé tették, mint az örökbefogadást; de mi lesz a széthullott családok gyermekeivel, ha a családok felbomlása már a múlté lesz?

A marxisták mindig is a kizsákmányolás és az elnyomás kapitalista motorjának tekintették a családot, amely a fizetetlen munkára támaszkodik, bár, ahogy G. K. Chesterton megjegyezte, „nincs gazdaságosabb megfizetni [a nőket] azért, hogy egymás gyermekeire vigyázzanak”.

A marxisták jobban örülnének, ha az állam fizetné az anyákat, hogy vigyázzanak egymás gyermekeire, de ez egyszerűen más adófizetőket jelent. Az intézményesített gyermekgondozás, amely megemelheti a gyerekek stressz-szintjét, vajon jobb lenne számukra? Alapvetőbb kérdés, hogy vajon növeli-e a gyermek önbecsülését, ha egy fizetett asszisztens gondoskodik róla, vagy az a személy, aki ezt a feladatot kizárólag szeretetből látja el?  A gyerekek tudják a különbséget, még ha a marxisták nem is.

Mivel azonban az „otthon maradó anyákat” „gazdaságilag inaktívnak” tekintik azokhoz képest, akik az otthonon kívül dolgoznak – annak ellenére, hogy az adófizetők következő generációját nevelik -, a csökkenő születésszámra a megoldást a tömeges migrációban és a még több fizetett gyermekfelügyeletben látják. Ahogy az egyik kommentátor szatirikusan megjegyezte: „Az egészséges és értelmes társadalom alapja az a hit, hogy az állam mindig jobban tudja, mint a szülő. Először is, a szociális munkásokat valójában azért fizetik, hogy törődjenek a gyerekekkel, tehát nincs hátsó szándék”.

Még ha a marxizmus nem is népszerű a szavazóurnánál, az olyan globális intézmények, mint a Világgazdasági Fórum és az ENSZ, úgy tűnik, eltökéltek a család szétverésében, bár ironikus módon a posztkommunista Oroszország megvédte a családot a nyugati kísérletekkel szemben, amelyek azt a világ jövőjéből ki akarták retusálni. De mivel a szovjet kommunizmus és a vasfüggöny emlékei gyorsan halványulnak, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük a szörnyű valóságot; egy szellem ellen mindig nehezebb harcolni.

Ezzel szemben a nácizmusra emlékezünk, de ironikus módon a fasizmus emlékét a szabad véleménynyilvánítás elfojtására használják fel azzal az ürüggyel, hogy bizonyos kulturális irányzatok és közpolitikák kritizálása „fasizmushoz vezethet”. Bármilyen nézetet, amellyel a „haladó osztályok” nem értenek egyet – különösen, ha az ő sikertelen politikájukról van szó -, gyorsan „jobboldalinak” bélyegeznek; és mivel az ilyen kritika „gyűlölethez vezethet”, el kell nyomni. A korábban az abortuszközpontok körül működő „cenzurált zónákat” országszerte bevezetik, de ahelyett, hogy garantálnák „a választás jogát”, a segítség felajánlásának kriminalizálásával biztosítják, hogy a nőknek ne legyen valódi választási lehetőségük, amikor a várandósságról van szó. Még a csendes imádkozást is ténylegesen kriminalizálják, a keresztényeket pedig sorozatos letartóztatásoknak és jogi zaklatásnak teszik ki. A baloldali „tolerancia” kezd kísértetiesen hasonlítani a fasizmusra.

Egy újabb irónia, hogy a szabad véleménynyilvánítás e példátlan mértékű korlátozása állítólag a szabadságot növelő szexuális forradalomból ered – valójában egy felülről irányított erkölcsi forradalomból, amely az ént helyezte mindenek középpontjába, legyen az bármilyen rendezetlen is. Az univerzumból „én-univerzum” lett, és a poszt-keresztény világban az „én vagyok” a „én vagyok, tehát azt kell tennem, amit akarok” jelentéssé változott.

A szexuális forradalom idején a fogamzásgátlást és az abortuszt ingyenesen kínálták, hogy az egyének megmenekülhessenek saját tetteik következményei elől. Ebben a szexuális „én-tópiában” a bűn gondolata megszűnt, és az áldozattá válás keresztényellenes hierarchiájában nem a meg nem született gyermek a legsebezhetőbb, hanem azok, akiket az abortuszkorlátozások „fenyegetése” megakadályozhat abban, hogy rendelkezzenek a gyermekről. Ugyanezen érvelés szerint a tehetetlen időseket a fogyatékkal élőkkel együtt nem az eutanázia veszélye fenyegeti, hanem az a veszély, hogy „megtagadják tőlük a halálhoz való jogot”.

Egy másik nietzschei „érték átértékelése” során az ártatlan, meg nem született, az anyaméhben fogyatékosnak talált csecsemőt a születés előtti eutanázia fenyegeti, ha a szüleit meg lehet győzni arról, hogy az abortusz valójában az irgalmas megoldás. Annak ellenére, hogy a progresszív baloldal a történelmi rasszizmussal foglalkozik, az etnikai kisebbségeket fenyegeti leginkább ez a „végső megoldás”, mivel őket aránytalanul nagy mértékben érinti a születés előtti népirtás.

A szexuális forradalom áldozatainak azt mondják, hogy a választás lehetőségét gyakorolják, de valójában önpusztítást végeznek. Bárki, aki megpróbál figyelmeztetni az elkerülhetetlen következményekre, azt kockáztatja, hogy „gyűlölet-bűncselekménnyel” vádolják meg. Milyen jó lenne hallani a jó és a rossz közötti különbségről – talán még a katolikus egyháztól is!

De a felülről jövő forradalom mellett a Nyugat általános jólét-növekedést is megtapasztalt, és ahol az anyagi javak bőségesek, ott az emberek kevésbé fontossá válnak; a technológia azonban rossz helyettesítő. Eltekintve a pornográfia borzalmaitól, melyek ma már mindenütt jelen vannak az interneten, valamint a televízió és a mozi kellemetlen és egészségtelen teljesítményétől, a mobiltelefonok, amelyek arra hivatottak, hogy „összekapcsolják az embereket”, ehelyett elszigetelték egymástól az embereket, különösen a gyerekeket. A technológia jó szolga, de rossz úr, és azok az emberek, akik megpróbálnak kapcsolatot kialakítani egy géppel, egyszerűen gépekké válnak.

Eközben az emberszabásúvá tevő kapcsolatokat a személyes autonómia korlátjaként ábrázolják: a gyermekvállalás az öröm és a vigasz forrása helyett ma már drága magánhobbinak számít. Az egykor a szegények javát jelentő gyermekekre úgy tekintenek, mint a személyes erőforrások elszívására, különösen akkor, amikor a legtöbb pár két jövedelemre támaszkodik.

Történelmileg a neomalthúziánus népességszabályozók úgy vélték, hogy a nők munkába állítása segíthet a születésszám csökkentésében; és bár a modern jóléti állam segíti a kevésbé tehetőseket a gyermekvállalásban, ezt az adófizetők hatalmas költségekkel finanszírozzák. Egy újabb irónia, hogy az adófizetők által finanszírozott jóléti állam segített kiirtani a jövő generációit, amelyektől függ, amit „TPP”-nek – adófizető megelőzési programnak – is nevezhetnénk.

A jóléti államnak sikerült drágává tennie a szegényeket; de a huszadik század elején a jóléti állam eszméjét támogatók azt állították, hogy a születésszabályozás biztosítása segítene kifizetni azt, mivel kevesebb szegény ember lenne, aki igényelné a javasolt juttatásokat. Igaz, a szegények körében akkoriban gyakori és magas csecsemőhalandóságot az általuk szorgalmazott közegészségügyi rendszer nagymértékben javította; de helyette a születés előtti magas halálozási rátát a legalizált abortusz váltotta fel.

Kétségtelen, hogy azok, akik a népesség mennyiségét és minőségét akarták „kezelni”, feltételezték, hogy a házasság mindig is létezni fog, de ahogy Chesterton megjegyezte, a „könnyelmű válás” „könnyelmű házassághoz” vezet; és mivel a házasság a család alapja, a család pedig a társadalom alapja, a társadalomnak sikerült aláásnia saját alapját, egyre kevesebb adófizetővel, aki az államot finanszírozza.

De amikor a házasság végül felbomlik, és helyébe átmeneti, sorozatos kapcsolatok lépnek, amelyek apátlan gyermekeket szülnek, akkor talán arra kényszerülünk, amit a kulturális marxisták mindig is akartak: „kollektivizálni” az emberi családot, és minden gyermeket „közösen tartani”. Ez teljesítené a neomalthúziánus népességszabályozási projektet – kevesebb gyermek születésével -, de az eugenikai projektet is, mivel ezek a gyermekek „minőségellenőrzésnek” lennének alávetve.

Az egyházat, amely mindig is ellenkulturális volt, ellenségei mindig is elítélték, ahogy Jézus is figyelmeztetett; most, a „woke” [ébredés] vallása alatt a katolicizmust „intoleránsnak” ítélik, különösen a „szexuális sokszínűség” és a promiszkuitás, a fogamzásgátlás és az abortusz ellenzése miatt; lehet, hogy az angol és walesi püspökök új oktatási programja, a Teljes életet, a hagyományos katolikus tanítás hangsúlyozásával éppen ezt a hírnevet próbálja leküzdeni.

De az ilyen hamis tanítás nem fog segíteni az Egyháznak abban, hogy barátokat nyerjen igazolt ellenségei között, különösen akkor, amikor a progresszív „én-tópia” disztópiává válik, a bűnözés, a rendetlenség és a mentális instabilitás növekedésével – ami az emberi lélek eltörlésére tett kísérlet eredménye. Nem számíthatunk arra, hogy a progresszív osztályok, akiknek tévhitei alakítják a közpolitikát, fordulatot fognak tenni. A progresszívek soha nem változtatják meg a véleményüket, csak témát váltanak.

Még a progresszív egyházi emberek legrosszabb erőfeszítései sem lesznek elegendők ahhoz, hogy lecsillapítsák az igazság ellenségeit, akik egyben a család ellenségei is. A „toleránsok” nemigen toleránsak, de ez nem jelenti azt, hogy tolerálnunk kell a tolerancia hiányát. A hit egyes őrzői iránti bizalmunk meginoghat, de amíg kitartunk e hit mellett, és ráadásul továbbra is az élet, a szabadság és a józan ész mellett érvelünk, a család fel fog támadni a halálból, akárcsak a Hit Alapítója. Megígérte Szent Péternek, hogy „erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18). Amíg a Szent Család továbbra is az emberi családot irányítja, addig a puszta divatnak soha nem sikerül eltörölnie ezt.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 18.